Pp kicsi 45
2017-04-26

Így szelektál a nemzetközi közösség

Alig több mint egy éve indult útjára az arab tavasz, amely Tunéziától Szíriáig az arab országok demokratizálását, autoriter rendszereinek eltörlését tűzte zászlajára. Ezt az üdvözlendő és mindenképpen egybefüggő folyamatot a világ döntéshozói bizony igencsak szelektíven kezelik.

Alig több mint egy éve indult útjára az arab tavasz, amely Tunéziától Szíriáig az arab országok demokratizálását, autoriter rendszereinek eltörlését tűzte zászlajára. Ezt az üdvözlendő és mindenképpen egybefüggő folyamatot a világ döntéshozói bizony igencsak szelektíven kezelik.

Tunéziában, Egyiptomban a nép saját maga megoldotta a helyzetet, igaz utóbbi országban legalább 800-an haltak meg a karhatalmi erőkkel folytatott összecsapások során. Líbiában és Bahreinben már külföldi beavatkozásra is sor került. Utóbbiban a szaúdi tankok tettek pontot a lázongás végére. Líbiában viszont egy széleskörű nyugati összefogás segítette hozzá az Átmeneti Nemzeti Tanács csapatait Moammer Kadhafi legyőzéséhez. Az 1973. (2011.) sz. biztonsági tanácsi határozatot ugyan a civil lakosság védelmével indokolták, mégis biztosra vehető, hogy a gyors csapásmérésre nem az egyszerű emberek, hanem az Európai Unió déli befolyási övezetének stabilizálása érdekében került sor.

Mivel a környező szomszédos országokban, Tunéziában és Egyiptomban már megbukott a rendszer, így nem kellett attól tartani, hogy a nyugati országok katonai jelenléte felborítja a status quo-t a térségben. Ez a felfogás Szíria szempontjából végzetes lehet. Ott ugyanis Bassár al-Assad paramilitáris alakulatai a legdurvább kegyetlenséggel irtják a lakosságot és a lázadókat. Ha a nemzetközi közösség következetesen lépne fel a nemzetközi béke és biztonság érdekében, és – ahogyan Líbia érdekében – legalább ideológiai síkon egy határozat formájában kiállna a szír lakosság mellett, nem érhetné az a vád, hogy az ENSZ és a nemzetközi jog alapelvei csak hangzatos frázisok, a valóságban a leggazdagabb és legerősebb országok érdekei a döntőek.

Árnyalva kissé a képet, nem véletlen, hogy a líbiaihoz hasonló intervencióra egyelőre esély sincs Szíria esetében. Az ország földrajzi elhelyezkedését tekintve a közel-keleti tűzfészek kellős közepén van. Irán – amely a damaszkuszi rezsim egyik legfőbb támogatója – nyilvánvalóan minden eszközt megragadna arra, hogy megakadályozzon egy demokratikus átmenetet, amely Szíriából viharos gyorsasággal terjedhetne át a perzsa lakosságra. Oroszország – mint a Szíriába irányuló fegyverexport egyik legnagyobb szereplője – szintén csípőből utasítja el az együttműködést a nyugati hatalmakkal, Kína vétója pedig már-már senkit sem lep meg.

Az ügy bonyolultságát bizonyítja az is, hogy a hírek szerint Szaúd-Arábia folyamatos fegyverszállítmányokkal látja el a lázadókat, pedig egy évvel korábban még tankokkal vonult a bahreini felkelők leverésére.

Miközben a szír kormányerők lassan rommá lövik Homsz városát, és a halálos áldozatok száma már jóval 13 ezer felett van, kérdés, hogy a civilek mozgalma megkapja-e a külső támogatást, vagy az ENSZ a közel-keleti erőviszonyokat nem kívánja jobban megbontani. Előbbi esetben végre bebizonyosodna, hogy a nemzetközi együttműködés nem csak a legerősebb államok jól felfogott érdekei mentén, hanem szolidaritásból, a nemzetközi béke és biztonság megteremtése miatt is megvalósulhat, mert félretéve a jogi érveket, amelyek a beavatkozást akadályoznák, a döntéshozóknak be kell látniuk, hogy a líbiai jelenléttel precedenst teremtettek.

H.I.

A szerzőről