Pp kicsi 45
2017-08-20

Tölgyek alatt

A tölgyek alatt… ez a verscím ugrott be rögtön, mikor egy csendes téli napon egyedül sétálgattam a Margitszigeten. Kicsit lelkiismeret-furdalást éreztem, mert vizsgaidőSuck alatt nem a jegyzeteimet bújtam, hanem lustán rugdostam az utamba került apróbb hótömböket…

Bár az igazat megvallva sosem volt az erősségem leülni s egy helyben maradni hosszú-hosszú órákon keresztül (mivel én egy elsőfajú perpetuum mobile vagyok). Ezért egy kicsit kétségbe is vagyok esve, mert a számonkérések elején vagyok, de már most úgy érzem: az agyam egyszerűen nem képes több információt befogadni, csak ha iszonyatosan beléerőszakolom, ami eléggé fájdalmas tud lenni. Ámbátor most vagyok túl néhány sikeres vizsgán, így talán megérdemlem, hogy egy napig engedjem a gondolataimat szabadon kószálni.

Olyan nyugodt volt minden körülöttem. Nem találkoztam Homo sapiens sapiensekkel és reménykedtem, hogy a hidegre való tekintettel nem fog meglepni egy szatír. A főváros közepén bóklásztam, mégis egy teljesen más világban jártam. Ehhez persze hozzájárult a szmog is, s így csak az orromig láthattam el. Sajnáltam, hogy olvadozik a hó, mert örültem volna egy fehér karácsonynak és hetek óta szánkózni akartam. Majd legközelebb. Talán.
Milyen hihetetlen, hogy ismét elrepült egy szemeszter. Félelmetesen gyorsan telik az idő. Sokan mondják, hogy életem legszebb korszaka ez az egyetem (de csak akkor, ha az ember jól kihasználja a lehetőségeit). Eszembe jut az elmúlt időszak, s igazat adok nekik. Persze a sok jó dolog, ami történt velem, már elmúlt, s csupán csak emlék maradt, de megtörténtek. Bár piszkosul sajnálom, hogy vége lett. Túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen… Minden végzet nehéz, de tovább kell menni, mert valami más vár, talán jobb is. Ennél a pontnál beleestem a saját 22-es csapdámba és az „élet nagy kérdéseiről” kezdtem el agyalni, miközben ismét félre rúgtam egy hógolyót.
Mennyit változik az ember már egy év alatt is! Szerintem akik most ismertek meg, el sem hinnék, hogy két évvel ezelőtti énem én voltam. Más volt az értékrendem, máshoz tartottam magam, ennek következtében másként is viselkedtem. Minek a hatására változtam meg?
Szeretem figyelni és analizálni az embereket, mint egy pschyo-mókus, és ezt magammal is megteszem. Sőt, még gyakrabban is, mint másokkal. S végül meg-született a felismerés, hogy valami hiányzik, olyan üres, és sajnos idáig rossz dolgokkal igyekeztem ezt a hiányt pótolni.

Csukott szemmel, rohanva jártam a világot.

Kevés dolog érdekelt és totál feleslegesen ragaszkodtam egyes személyekhez és elképzelésekhez. Nem éreztem jól magam a bőrömben, pedig látszólag mindenem megvolt. És ekkor jutottam el a másik, de talán fontosabb felismeréshez: rab vagyok, a saját komplexusaim rabja. Hiába voltam másokkal, akár a barátaimmal, magányosnak éreztem magam.

Belenéztem a tükörbe és gyűlöltem azt az embert, aki visszabámult rám.

Ezért gyakran is irigyeltem másokat. A legrosszabb dolog, amit tehettem, hogy ölbe tett kézzel vártam a csodát, ami persze sose jött el.
Pedig mindvégig ott volt velem. Csak vak voltam.
De jó, most repült el mellettem egy kis cinke!
Felvettek első helyre Szegedre! Csoda, nem? Sikerült elsőre bejutnom az egyetemre. Itt megfogadtam, hogy megváltozom. Nem is hittem, hogy ennyire egyszerű lesz! Pedig csak ki kell tárnod a szíved a világnak és a világ is kitárulkozik neked. Elkezdtem felfedezni a várost, új helyekre mentem el, új emberekkel ismerkedtem meg és új dolgokat próbáltam ki. Egyre többet mosolyogtam, sőt, előfordult az is, hogy mosollyal az arcomon ébredtem fel, pedig fizkémre kellett mennem. Azt csinálhattam, amit szeretek, néha akkor, amikor csak akartam és oda járok egyetemre és azt tanulom, amit szerettem volna. Minden nap hálát adok az égnek, hogy a szegedi GYTK hallgatója vagyok, és vannak jó barátaim, akiket nagyon szeretek. Ami az önképet illeti… Igen, vannak hibáim, de csak nézőpont kérdése, hogy mik azok. Minél több embert ismertem meg, annál többet fogadtam el olyannak, amilyen és rájöttem, hogy annál többen is fogadnak el engem ilyennek.
És végre eljött a csoda: mikor ismét belenéztem a tükörbe, visszakacsintottam magamra. Végre abbahagytam a felesleges öntépő harcot, rájöttem az értékemre: tudok őszintén szeretni. Ebben a szent pillanatban lettem szabad, s most már el is mondhatom, hogy többé-kevésbé olyan életet élek, amilyet elképzeltem magamnak. Volt, hogy megkérdeztem a mellettem lévőt, hogy ugye nem álmodom.

Sokunkkal az a baj, hogy a boldogságát valamilyen feltételhez köti.

Majd akkor leszek boldog, ha lesz egy autóm, vagy megvehetem azt a cipőt, vagy a legújabb mp4 lejátszót, vagy elmehetek Kínába, vagy ha 24 0C lesz és süt a nap, vagy ha XY azt mondja, hogy… Vagy ha megszerzem ezt meg azt. Ez nagyrészt nem is a mi hibánk, hiszen a média veri belénk, hogy a régi telefonnal lúzerek vagyunk és anyu is csak akkor boldog, ha Clorox-szal mos, ergo önmagunkban értéktelen balekoknak számítunk, de ha megvesszük Z dolgot, akkor fogunk érni valamit. Ha be is teljesülne, akkor sem leszünk igazán elégedettek, hanem egy újabb „boldogsághoz kellő” dolgot nézünk ki és minden erőnket ennek megszerzésére köti le. Totál feleslegesen. S közben nem vesszük észre, hogy a legnagyobb csodákról maradunk le és nem értékeljük eléggé a körülöttünk lévő dolgokat. Pedig igazából a célig vezető út az, ami a lényeg és ennek kéne tartalmasnak lennie.
A felhők felett mindig ragyog a nap és ezt volt szerencsém megtapasztalni, mikor délelőtt elmentem Panorámakört futni a Hármashatár-hegyre, míg a városban szmogriadót rendeltek el. A természetben voltam, mindent hó borított, gyerekek szánkóztak, sütött a nap, mi kell még? Csak fel kellett kelnem és mennem a hegyre.
Csoda az, ha megnevettetsz másokat, csoda, ha a morcos eladónőre mosolyogsz és ő visszamosolyog rád, és csoda, ha látsz egy lurkót kacagni. Csoda, mikor a szellő simogatja a bőröd, csoda, mikor süt a nap, s a fák ágai között beszűrődik a fény, csoda, ha nagy pelyhekben esik a hó. Csoda, mikor nyer a csapatod, csoda, mikor akciós a favorizált kajád vagy a kiszemelt ruhád, könyved. Csoda egy gombóc citromfagyit nyalni, csoda cinkéket látni, csoda egy jó bort kortyolgatni. Csoda szorongatni egy bögre gőzölgő teát a radiátor mellett, míg kint szakad az eső, jó zenéket hallgatni és nevetni egy kedves emberrel. Csoda etetni a galambokat és azon mulatni, hogyan veszekednek, csoda a vízbe követ dobni, csoda, mikor valakivel közös nevezőn vagy. Csoda, mikor sikerülnek a demóid vagy a vizsgáid, csoda, mikor jó a hangulat a laborban, miközben forr a prepi. Csoda egy jó filmet látni és a végén még öt percig előre meredve ülni a székben, úgy hatott rád, csoda egy jó regényt olvasni, amit lehetetlen lerakni. Csoda valakivel táncolni, csoda a Tiszán evezni, csoda este átfutni a hídon és a kivilágított Dómban gyönyörködni. Csoda elindulni, utazni, s megérkezni. Csoda régi ismerősökkel, barátokkal újra találkozni, csoda új barátokat szerezni és együtt csinálni programokat. Csoda adni, s még jobb, mikor látod, hogy örülnek neki.

Csoda tiszta szívből nevetni, csoda csókolózni azzal, akit szeretsz, csoda szeretni, csoda szerelmesnek lenni, csoda vele lenni és megölelni. De a legeslegnagyobb csoda mégis Te magad vagy, egyedülálló a világban, és megismételhetetlen.

Te szent Habakukk, azt hiszem nagyon megártott nekem ez a vizsgaidőszak! Jobban tenném, ha elővenném a kolloidikát és azon elmélkednék! De inkább nevetek egy jót, megrázom magam és folytatom céltalan sétám és a hórugdosást a tölgyek alatt a Margitszigeten…

Varga Orsolya
(sleeping5sun@yahoo.com)

A szerzőről