Pp kicsi 45
2017-12-15

Magyar elefánt a kaukázusi „porcelánboltban”

„Nem tervezünk semmit, mert Magyarország képes arra, hogy minden kérdést a saját súlyának megfelelően kezeljen.”

„Nem tervezünk semmit, mert Magyarország képes arra, hogy minden kérdést a saját súlyának megfelelően kezeljen.”

Magyarország miniszterelnöke e szavakkal kommentálta az azeri gyilkos Ramil Safarov kiadatása nyomán kirobbant diplomáciai botrányt, amelynek következtében egyrészt megszakadtak a diplomáciai kapcsolatok Magyarország és Örményország között, másrészt hazánk is közvetlenül érintetté vált a térség stabilitását talán leginkább veszélyeztető konfliktusban.

A sajtó – amellett, hogy a tényeket többé-kevésbé közli – csak a felszínt kapirgálja, a valódi válaszok a háttérben maradnak, amely remek táptalajként szolgál az összeesküvés-elméletek virágzásához. Ami egyelőre tény, hogy amellett, hogy erkölcsileg a legmesszemenőbben megkérdőjelezhető Safarov kiadása, a magyar kormányzat könyékig belenyúlt a kaukázusi darázsfészek kellős közepébe, amelynek a fő forrása Azerbajdzsán Hegyi-Karabah nevű, örmény többségű tartománya, amelyet Örményország, és a kelet-európai szakadár szerveződések ugyan elismernek, de a nemzetközi közösség nem. A térség amúgy sem a békés megoldásokról, inkább az ökölharcról, a korrupcióról, a gyűlölködésről szól.

Bármennyire is megpróbálta a külügy elsumákolni a felelősséget azt állítva, hogy ők nem ismerik az ottani politikai, társadalmi, gazdasági folyamatokat, kizárt, hogy ne lettek volna tisztában azzal, hogy arrafelé bizony nem az európai játékszabályok szerint játszanak, amely nem csak a nyugat felé nyitó, tetemes ásványkincseken csücsülő, mohamedán Azerbajdzsánra, de a magát a keresztény Európához tartozónak valló Örményországra is igaz.

Mindezek tükrében nem csoda tehát, hogy az azeri vezetés nemes egyszerűséggel átverte Magyarországot, legalábbis ami a felszínt illeti. Mert nem mást rejt a felszín, mint szimpla egyezséget, miszerint Azerbajdzsán magyar állampapírt vesz, Budapest pedig cserébe elengedi a Kaszpi-tenger mellékének „hősét”. A felszín alatt azonban hallgat a mély, mert azt egész egyszerűen valószínűtlennek tartom, hogy 3 milliárd euróért Orbán Viktor „eladta volna a nemzet becsületét.” Itt többről kell, hogy szó legyen, ez pedig a fosszilis tüzelőanyagok. Akárcsak Európa, Magyarország is szeretné legalább részben függetleníteni magát az orosz importtól, amelyet a jövőben nem csak az orosz-ukrán gázviták tehetnek terhesebbé. Azerbajdzsán viszonylag még független Moszkvától, így Magyarországnak is jól felfogott érdeke, hogy egy szeletet levágjon magának az azeri feketearany tortájából. Már csak azért is szükséges lenne, mert egyes hírek szerint könnyen lehet, hogy az újonnan létesítendő vezetékek elkerülik majd Magyarországot, így nem árt, egy különmegállapodás.

A jelek szerint sajnos a magyar diplomácia igen jelentős mértékben lenézte az azeri partnert, aki sokkal dörzsöltebb volt, amelyet nem csak az ottani, sajátos módszerek indokolnak, hanem az is, hogy jelen esetben bizony mi voltunk azok, akik kérni mentek. Nem mentünk viszont üres kézzel, hiszen egy olyan adu volt a kezünkben Safarov személyében, amivel az utolsó pillanatig kellett volna kivárni, legyen szó akár az állam finanszírozásáról, akár hosszabbtávú, stratégiai megállapodásról. Ezt az ütőkártyát azonban idő előtt kijátszottuk, ami óriási hiba volt. Számítani lehetett rá, hogy a hazájában hősként tisztelt, a nyugati szemlélet szerint viszont hidegvérű gyilkost ki fogják engedni, sőt mi több, hallatlan tisztelettel fognak rá tekinteni, majd előléptetik (és még az elnök is beállítja magának a Facebook-on borítóképnek).

Az ügyben kompetens döntéshozóknak – vagy legalább azok tanácsadóinak – látniuk kellett volna előre, hogy Azerbajdzsán nem fogja állni a szavát, és az egyezkedések alatt tett ígérgetések szimpla megtévesztés volt. Ez az a tényező, ami rávilágít arra, hogy a jelenlegi magyar külpolitika mennyire tapasztalatlan (főleg az ilyen térségeket érintően) és Magyarország súlya nem annyit nyom, mint ahogy azt a miniszterelnök képzeli. A mozgásterünk, lehetőségeink szűkösek, és valamiért nem látjuk be, hogy ahhoz hasonló pályát kellene bejárnunk, amilyet nyugati szomszédunk jár be.

Ausztria függetlenségének és egységének visszanyerése óta rendkívül következetes, józan külpolitikát folytat, amelyet mi soha nem tudtunk igazán példaként követni, jóllehet ez egy magyarországnyi méretű ország számára a legjárhatóbb út. Ehhez képest a jelenlegi kabinet úgy próbálja tágítani a mozgásterét, hogy újra és újra neki megy a szövetségeseinek és felrúgja az európai normákat az élet minden területén. De ha már ezt teszi, tegye félre a kapkodást, legyen előrelátó és taktikus, mert jelen esetben ennek leghalványabb nyomát sem lehet felfedezni, sőt, nem csak a káposzta, hanem a kecske is eltűnt. Persze, ha húsz éven belül azeri gáz fog a tengeren át érkezni, és enyhül a függésünk Oroszországtól, megváltozik majd a vélekedés, és értelmet nyer minden, de addig sokkal inkább az a képlet, hogy Azerbajdzsán nagyon könnyedén és gyorsan csőbe húzta az „amatőr magyar játékosokat”.

Az ügy korántsem csak Magyarországra és a két keleti államra tartozik. Rávilágít az Európai Unió közös kül- és biztonságpolitikájának hiányosságaira. Egységes, központi irányítás alatt ilyesmi elő sem fordulhatott volna, hiszen a főképviselő automatikusan megvétózta volna a kiadatást. Tanulságos továbbá az is, hogy a nyugati kormánykörök nem igazán tiltakoztak Budapest lépése ellen. Adtak ugyan ki közleményeket, de ezek nem mutatnak túl az aggodalom kifejezésén és magyarázat követelésén.

Érdekes adalék továbbá, hogy alig lehet olvasni olyan sorokat, amelyek Azerbajdzsán nyilvánvaló felelősségével foglalkoznának. Mert hiába volt meggondolatlan a magyar lépés, mégis Baku az, aki megszegte korábbi ígéretét, ami megint csak arra utal, hogy az ügyben Magyarországot fogják kikiáltani bűnbaknak, és az erkölcsi teher is a mi vállunkra kerül. Egy EU-tagállam, amely a nyugati, demokratikus, jogállami normák szerint él, egész egyszerűen nem engedhet meg magának egy ilyen kapitális hibát, szemben egy olyan országgal, ahol a demokratikus, európai normák pusztán üres frázisok, amelyek csak arra szolgálnak, hogy gazdasági okokból Európa és a Nyugat felé gesztusokat tegyenek. Mégis, ez utóbbi állam rendelkezik jóval nagyobb mozgástérrel, előnyösebb pozíciókkal, amelyeket nem „hátráltatnak” a demokratikus játékszabályok.

A következő években mindenképpen tanulni kell nem csak a bel-, hanem a külpolitika területén vétett hibákból, amelyeket a javunkra kell fordítani, helyreállítva kapcsolatainkat nem csak az EU-val, hanem a világ többi részével is, hiszen Magyarországnak akkor lesz igazán súlya, ha átgondoltan, következetesen, határozottan, de taktikusan, a nyugati normákat és játékszabályokat betartva politizál és építi, nem pedig rombolja kapcsolati rendszerét. Ez, és csak ez lehet a cél, pártállástól, és minden egyébtől függetlenül.

H.I.

A szerzőről