Pp kicsi 45
2017-08-21
S%c3%a1rk%c3%b6zy%20 %20noir

Noir

Sötét van. Újra. Még mindig. Nyirkos és sötét. Sosem tudtam ezt megszokni, pedig egész életemet ilyen ocsmány helyeken töltöttem. Legalább meleg van. Nyirkos, fülledt, sötét melegség. Valami, ami jelzi a bajt, ott rezegteti minden folyadékcseppben a feszültséget. De én tudom anélkül is. Tudom, hogy baj lesz. Mindig az lesz.

Száguldok, előre a többiekkel. Mellettünk halottak suhannak el; munkások megnyomorodva, valódi élet nélkül, örök körforgásban; apróságok, akik csak arra várnak, betölthessék majd a szerepüket: odaadják életüket a nagy egészért. De ők nem bántanak, ők kapnak enni, nekik van helyük a rendszerben, ezt láthatja mindenki. Mind vörösben feszít: egyenruha az alsóbb osztálynak. A vezetésé a szürke. Állítólag. Még sosem láttam egyet sem: elzárkóznak áthatolhatatlan falak mögé. Legalább is nekem áthatolhatatlan. De velük sincs sok baj.
A fehérek. Ők a problémák forrásai. Hiába, ha egy kisszerű lénynek hatalmat adsz… meg egy jelszót: a nagy egészért. A nagy egészért, amit sokszor ők rombolnak leginkább. Nem egyszer láttam már egy betévedt ártatlant, akit szó nélkül megrohamoztak. Csak romok maradtak utánuk. Romok és pusztulás. Aztán persze letudják annyival, hogy „túlreagáltuk”. Túlreagáltuk… nevetséges. Persze a nagyoknak nem mernek nekimenni. Azt mondják, ez is az egész része, ő szülte magából, pedig mindenki látja, hogy a hatalmasságok azok, akik igazán pusztítanak itt. Nőnek, burjánzanak és ketyegnek, mint egy időzített bomba, sztrádákat és hatalmas területeket bitorolnak… és senki nem tesz semmit.
Bezzeg ellenünk. Törekedtem én valaha, valaminek az elpusztítására? A rokonaim törekedtek? A magamfajták soha nem akarták megbontani a rendszert. Bűnös lennék? Mert enni akarok? Mert családot szeretnék? Mert biztonságban akarom őket látni? Igen, loptam élelmet nem egyszer. ÉS igen, az engedélyük nélkül léptem be ide. De ezek az ő szabályaik. Ezek a szabályok rosszak. Egyébként is, mit tehetek én arról, hogy irritálom a rendszert? Vagy hogy a munkám gyümölcsei (állításuk szerint) elpusztítanak itt mindent? Marhaság, az idő már úgy is halálra ítélte ezt a helyet, minden lakójával együtt. Lehet én is vele pusztulok, de a családomat nem hagyom. Sem az időnek, sem a fehéreknek.
Ezek miatt kell rohannom… mindig rohannom. Van ezeknek ugyanis egy hálózatuk. Mindenhol ott vannak, és ha egy is meglát, jelez. Nem tudom, hogy. Mintha ezt a nyirkos, párás undormányt használná ki, ami beleng mindent. De ezt már lehet, csak én képzelem. Lényegtelen. Akárhogy is tudják meg, hol vagyok, előbújnak, akár a falakból is. És akkor vége. Nekem, nekünk, mindenkinek. Hallottam már történeteket olyanról, aki valahogy igazolni tudta magát (nyavalya tudja, honnan szedett igazolványt), és azt békén hagyták. Nekem ez nonszensz. A félelem mindenféle őrült legendákat szül: van aki túlélte, van aki tovább fejlődött és végezni tud a fehérekkel… még azt is hallottam, hogy ez a világ, a rendszer él. Kifogások, pletykák, törött szárnyú remények és tévképzetek gyára itt minden.
Persze még mindig jobb, mint az, ahonnan jöttem. Ott minden hideg volt, fényes és kietlen. Élelem nem volt, de víz se sok: épp annyi, hogy tengődhess rajta, amin meghúzod magad, és várod a keserű pusztulást. Ide születtem én. A semmibe. Persze sokan voltunk így. Aztán a vezetőnk, egy viszonylag öreg társunk egyik nap meglátta ezt a helyet. Hogy került oda, nem tudom. Talán csoda, talán csak a világ változott úgy, hogy egyszer csak láthatóvá vált. Én abban hiszek, mindig is ott volt, csak mi nem láttuk meg. Akárhogy is, elindultunk befelé. Nem láttak ott szívesen, de már nem törődtem vele. A kapuban alig volt valaki (később megtudtam, más probléma vonta el az őrséget), de csapatunk fele így sem jutott be élve. Egy részük kint ragadt le valamiben, páran meg az őrök martalékává lettek. Mi futottunk. Mint ahogy futok azóta is. Mert ott láttam, mire képesek a fehérek.
Még mindig megborzongat a látvány. Az egyik barátomat egy óriás ragadta meg. Nem kellett neki fegyver: fogta, átkulcsolta és kiszorította belőle az életet. A harc hevében már azt sem tudtam megállapítani, hol végződik ő, és hol kezdődik gyilkosa. Aztán vége lett. Pár perc múlva már csak az örömittas behemót szörnyű örömujjongását láttam, amint barátom darabjait lobogtatja a többieknek. Aztán, mikor már azt hittük, elmúlt a veszély, jöttek a távoliak. Nekik oda sem kellett lépni hozzánk, csak azt vetted észre, hogy számos lyuk tátong rajtad, és már véged is. Borzalmas pusztulás ez. A pillanat, amikor felismered, már csak másodperceid vannak… senkinek nem kívánom. A pár túlélőt azután megpróbálták blokád alá venni. Körbezártak minket, és… és élve akartak elégetni. A kegyetlenség ezen fokánál mindig elgondolkozom: mit tettem én? Mit tettek ők? Pletykálják, hogy a tömegirtásban a szürkék is benne vannak. Én már nem tudom, mit higgyek. De valahogy túléltem, és tartozom annyival mindenkinek, hogy ez így is marad… még egy ideig. Menekülök, bujkálok, álruhát öltök, de túlélem. Még legalább pár napig, amíg megtudja a világ, mit tettek velünk.

- Jó napot, Józsi bácsi. A vérkép alapján még lappang magában valami, de tessék megnyugodni, ebből már nem lesz semmi baj.
- Erős nekem a szervezetem, mint a bivaly. Ide is csak az asszony miatt gyüttem be.
- Jól tette, jobb félni, mint megijedni. Ha még a bagót is abbahagyná, még engem is túlélne.
- Nem lesz attól fiam nekem nagyobb bajom, ha mán ezt megúsztam.

Bandy

A szerzőről