Pp kicsi 45
2017-05-24
Szekely viccek es karikaturak 733 20100830105935 506

A Kárpát-medence alvó „vulkánjai”

A Kárpát-medence a történelem korai évszázadaitól kezdve kevert nemzetiségű terület, ahol számos – nyelvükben, vallásukban, tradícióikban – többé-kevésbé különböző náció kénytelen a másikkal együtt élni.

A Kárpát-medence a történelem korai évszázadaitól kezdve kevert nemzetiségű terület, ahol számos – nyelvükben, vallásukban, tradícióikban – többé-kevésbé különböző náció kénytelen a másikkal együtt élni.

A legkevertebb területeken mindig megfigyelhető volt az asszimiláció, ahol a többségi lakosság magába olvasztotta a kisebbségben levő népelemeket, amelyek néhány generáció múlva már csak a családnevükben őrizték (ha őrizték) eredeti származásukat. De mi a helyzet azokkal a régiókkal, ahol nagyobb tömbben, homogén nyelvterületet képező nemzetiség lakott? A legszemléletesebb példák erre a mai Szlovákia szlovákok lakta része, Burgenland németajkú vidékei és Kárpátalja ruszin lakosságú területei. De ide tartozik az évek óta viszonylag jól működő magyar-román kapcsolatokra látens veszélyt rejtő Székelyföld is.

A régió mintapéldája egy, az államon belül, zárt tömbben, nagy számban élő nemzeti kisebbségnek, amelyet a többségi nemzet nem hajlandó teljes mértékben elismerni. Ráadásul egy olyan térségről van szó, ahol nem csak, hogy közel 800 ezer ember él, hanem különállása lassan most már közel 800 éves, tehát még csak arról sem lehet szó, hogy egy korábban teljes egészében magyar öntudatú lakosságnak kreálnak új nemzetiséget. Erre a legjobb példa Izrael és Palesztina esete, ahol az előbbiek szerint élő lakosság egyáltalán nem palesztin, hiszen ilyen nem létezik, mivel ők is arabok, ahogy a térség többi népe.

A székelyek esetében évszázados hagyományok, saját néphiedelmek, kulturális sajátosságok, sőt, 1876-ig az anyaországon belül is teljesen önálló közigazgatási rendszer határolta el a többi magyar ajkú országlakostól őket. Ilyen megközelítés szerint tehát teljes joggal beszélhetünk székely különállásról, öntudatról, aki pedig ezzel nem ért egyet, annak ajánlom figyelmébe Katalónia helyzetét Spanyolországon belül.

Ilyen felvezetés után talán nem meglepő, hogy a román-magyar kapcsolatokban 1920 után visszatérő feszültségforrássá vált az erdélyi magyarság és Székelyföld kérdése. Ez pedig felvet a kulturális, nyelvi, vallási, történelmi különálláson túl számos nemzetközi jogi kérdést. Elsőként azt, hogy a székelyeknek joguk van-e az önrendelkezésre, egyáltalán milyen kisebbségi jogokat élveznek, illetve élvezhetnek, másodszor azt, hogy az önrendelkezés legalább minimális formája elérhető-e úgy, ha tiszteletben tartják Románia nemzetközi szerződések által garantált területi integritását. Harmadszor pedig azt, hogy Magyarországnak joga van-e felhasználni az erdélyi magyarságot arra, hogy beavatkozzon Románia belügyeibe és egyáltalán beavatkozásnak lehet-e tekinteni azt, ha egy ország kiáll a határon túli nemzetiségeiért.

Az első kérdésre a válasz igen. A népek és nemzetek önrendelkezéshez való jogát több nemzetközi egyezmény, szerződés deklarálta és deklarálja. Az ENSZ Alapokmány, a célok meghatározásánál utal rá, a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya pedig konkrétan rávilágít, hogy „minden népnek joga van az önrendelkezésre. E jog értelmében a népek szabadon határozzák meg a politikai rendszerüket és szabadon biztosítják gazdasági, társadalmi és kulturális fejlődésüket.”

Ennél nyilvánvalóan sokkal szűkebb, de a téma és a majdani önrendelkezés elnyerése szempontjából fontos, hogy milyen kisebbségi jogok illetik, illetve illethetik meg a székelyeket Romániában? Mivel a különállást igazán a nyelvi különbözőség adja, így értelemszerűen a legfontosabb, hogy saját anyanyelvükön tanulhassanak, magyar nyelvű sajtójuk, médiumaik legyenek, ápolhassák kultúrájukat és vallásukat. Ezeket Székelyföld esetében a román kormányzat többé-kevésbé, de garantálja, hiszen létezik magyar sajtó, van magyar nyelvű oktatás és a kulturális hagyományok ápolására is van mód.

Az önrendelkezési jog alapelvét a XX. század döntéshozói inkább csak afféle útmutatóként, semmint valós szabályként kezelték, a gyarmatok függetlenné válásával pedig kizárólag rájuk alkalmazták. Ez pedig egyet jelent azzal, hogy a korábbi gyarmatokon kívül, elsősorban Európa nemzetállamaiban élő, ott őshonos, de a többségi nemzettől eltérő nemzetiségek nem igen reménykedhettek abban, hogy elszakadjanak, vagy csak minimális autonómiát kapjanak attól az országtól, amelyben élnek.

A XXI. századra a korábbi szemléletmód lassan kezd megváltozni, amelynek okait a gazdasági válság során megerősödő nacionalizmusban kereshetjük leginkább. Ez a nacionalizmus viszont Nyugat-és Kelet-Európában véleményem szerint lényegesen eltér. Míg nyugaton a tömegével bevándorló muszlim és más népelemek ellen irányul, addig keleten inkább a többségi nemzetekbe ékelődő, vagy ott szórványban élő, de mindenképpen emberemlékezet óta ott élő lakók ellen irányul. Erre példaként leginkább Koszovót, illetve Katalóniát lehet hozni. Hogy ezek mögött a függetlenedési kísérletek mögött mennyire érhető tetten az anyaország (amelynek keretében élnek, vagy éltek) meggyengülése, és mennyire a nagyhatalmi játszmák, közel sem egyértelműek. Az viszont biztos, hogy egy esetleges katalán függetlenedés könnyen a Spanyol Királyság megcsonkításához vezethet, mert precedenst teremt majd, amire a baszk szakadárok hivatkozhatnak.

Ha már szóba került párhuzamként Koszovó és Katalónia, e két entitáson keresztül lehet tovább feszegetni azt a kérdést, hogy tényleg lehet-e önálló nemzetiségekként kezelni a székelyeket? Koszovó esetében hasonló helyzettel állunk szemben, hiszen ott egyrészt albán anyanyelvű lakosságról beszélhetünk, másrészt pedig a Szerbiából való kiválás előtt volt már egy nemzetállamuk, így felmerül a kérdés, hogy volt-e joguk egy újabb önálló nemzetállamra, és áttételesen ugyanez igaz a székelyekre is. A nép és a nemzet fogalmát ugyan nehéz meghatározni, sőt, igazán nem is lehet. Azt, hogy kit ismertek el népként, kit nemzetként, az inkább a történelmi tényezők és hatalmi érdekek függvénye volt, és legalább annyira kapcsolódott és kapcsolódik az önrendelkezési joghoz, hiszen ki fogja azt megszabni, hogy melyik csoportosulás nemzet, és ezáltal melyiknek van joga az önrendelkezésre.

Az autonómiából kiindulva egy kicsit nagyot lépve máris eljutottunk a függetlenség felé, amely az alaptéma szempontjából nem releváns, egyelőre. Mert az autonómiák könnyen magukban hordják egy potenciális elszakadás lehetőségét is, hiszen egy teljes körű önkormányzat lehetőséget biztosít arra, hogy egy térség a függetlensége kikiáltása előtt megteremtse annak közigazgatási, gazdasági alapjait. Ugyan az egységes Európa (elvileg nacionalizmustól mentesen) értelmetlenné teszi a határokról és autonómiákról való vitát, de nem szabad azt sem elfelejteni, hogy nacionalizmus – főleg a kelet-európai térségben – volt és lesz. Éppen ez az oka annak, hogy ekkora vihart kavart a székely zászló ügye és az autonómia kérdése, és ugyancsak magyarázat arra, hogy miért nem lesz soha felhőtlen a viszony azokkal a szomszédos országokkal, ahol a magyarok nagyobb lélekszámban, vagy akár egy tömbben élnek.

Ami Románia területi integritását illeti, a második világháborút lezáró békék minden esetben szavatolták Kelet-Európa új határait, amelyet az államoknak tiszteletben kell tartani, és a mesterségesen létrehozott államokat (Jugoszlávia, Csehszlovákia) leszámítva, 1947 után nem is volt példa határkiigazításra. Sőt a délszláv állam és korábbi északi szomszédunk esetében sem volt szó a szétválás során az 1947-es határok átszabásáról, mivel az utódállamok külső határai megegyeztek az elődállam külső, illetve tartományi határaival (lásd például Jugoszlávia belső határait, amelyek a délszláv válság után az önálló nemzetállamok határait adták. Vagy Csehország és Szlovákia esetében a mai nemzetközi, korábban pedig a két államalkotó entitást elválasztó belső határt.)

Egy autonómia törekvés könnyen rejthet magában veszélyt az állam területére, hiszen ott egyrészt teljesen, de minimum részben kiszorul a központi igazgatás, később pedig az így elkülönült tartomány a függetlenség útjára léphet, amely már egyértelmű sérelmét jelenti az államterület egységének. Erre persze nem sok esély van, de a félelem Bukarest szemszögéből teljesen jogos.

Hogy Magyarországnak mennyire van joga egy autonómia támogatására, illetve hol húzódik a határ ennek a támogatása és a belügyekbe való beavatkozás között, az nem egy könnyen megítélhető kérdés. Mert lehet szó támogatásról elvi síkon, amikor ugyan kiállnak a székely törekvések mellett, de ténylegesen, pénz- és más eszközökkel nem támogatják azt, vagy pedig egyértelműen, minden eszközt megragadva próbálnak meg érvényt szerezni a határon túli, de az adott területen többségben álló nemzetrészek akaratának. A magyar nagykövet és nyomában a külügy nyilatkozatai, és a zászlók körül kialakult vita egyelőre közelebb áll az elvi támogatáshoz, amelyből a populista politika kíván átmeneti hasznot húzni. Ám ez a támogatás előbb-utóbb át fog csapni tényleges beavatkozásba. A határvonal tehát nagyon vékony, ezen kell a magyar döntéshozóknak lavíroznia.

Korunk viszonyait és a nemzetközi jog normái által nyújtott kereteket szemlélve van tehát alapja a székely autonómiának, amely létezett ugyan 1952 és 1968 között, utána azonban semmiféle területi önállóságot nem kaptak a Kárpát-kanyar lakói. Kérdés viszont, hogy realitása a mai geopolitikai viszonyok között mekkora. Elvileg a lakosság népszavazás során dönthetne az önrendelkezési jogáról, de ezt Románia törvényei természetesen nem teszik lehetővé.

Másik lehetőség lehetne, ha a román kormány biztosítana területi autonómiát Székelyföld javára, ennek esélye azonban a mai realitásokat szemlélve egyenlő a nullával, mivel sem a román belpolitika oldaláról nem mutatkozik hajlandóság, sem pedig olyan külső nyomás nem nehezedik a román kormányzatra, amely annak engedve újra megteremtené a térség viszonylagos önállóságát. A magyar kormányzat által nyújtott bármiféle támogatás az autonómia törekvésekhez pedig automatikusan tiltakozást váltana és vált ki román részről, arról nem is beszélve, hogy nemzetiségi kérdésekben Európa színpadán sajnos nem mi vagyunk a főszereplők.

H.I.

A szerzőről