Pp kicsi 45
2018-07-16
Bamako%20c%c3%admk%c3%a9p

Film az emberi határokon túlról: interjú Badár Sándorral, a Bamako rally egyik versenyzőjével

A Természettudós Bálról is ismert komedista ismét a Szegedi Tudományegyetemen vendégeskedett egy este erejéig.

Utazhatunk a világban gyalogolva, stoppolva, biciklivel, kocsival, vonattal, repülővel. Átélhetünk nagyon sok kalandot. Ki merre veszi az útját, olyan élményekkel gazdagodik. A februárban megszervezett Természettudós bálon már fellépő Badár Sándor kalandot keresve magának, elindult egy rally-féle versenyen. Nem, nem a Dakaron, a Bamakon. Hogy mi is ez, ezt ő maga mesélte el nekünk egy stand-up comedy show-n keresztül, valamint az útja során készített különleges filmmel. A film nemcsak azt mutatta meg a hallgatóság számára, hogy milyen is a Budapest-Bamako közötti táj, hanem azt is, hogy az emberi lét mennyire szélsőséges, mennyire tudunk elmenni a végletekig, a határainkon túl tudunk-e lépni, és mire képesek mások. A verseny folyamán voltak, akik barátként indultak el és ellenségekként tértek vissza; akik pedig csak egy éppen összeverbuválódott társaságként hagyták el Budapest határát, szoros barátságot kötöttek.
Badár Sándor művész urat faggattam a történtekről.

Newton(e): Hogyan indult el a Bamako verseny? Mi is volt ez valójában?

Badár Sándor: A verseny ötletadója és megteremtője Szabó Gaál András, aki közismertebb nevén Villám Géza. Újságíróként és rádióriporterként dolgozott. Hírnevet azzal szerzett magának, hogy rádióban és tévéműsorokban provokatív, fiktív interjúkat csinált. A Bamako története ott kezdődik, hogy saját ötlete alapján elutazott volna Amerikába, de előtte egy hivatalos riportkészítés miatt el kellett utaznia Bamakoba. Az út rosszul kezdődött, mert Casablancából nem indult járat. Fontos volt számára, hogy mindenképpen eljusson a riport helyszínére, így bérelt egy nagyon rossz állapotú kocsit és elindult keresztül Afrikán, majd bő három hét múlva megérkezett Bamakoba. Hogy hol is van ez valójában? Nem messze, csupán 5000 km-re Dakartól, amit már a Párizs-Dakar rallyként is ismerhettünk, mint végcélt. Ekkor fogant meg benne az a gondolat, hogyha ő le tudott jutni egy majdnem roncs kocsival Bamakóba mindenen keresztül, és a párizsiak pedig jól felszerelt dzsippekkel jutnak el Dakarig, akkor magyar módra a magyarok is le tudnak jutni Bamakóba hasonló tematikát követve, mint a Dakar versenyzői.
A Bamakóról még tudni kell, hogy ez egy fapados rally, ami annyit tesz, hogy a versenyzők úgy indulnak el, hogy a kocsik nincsenek felkészítve és jól felszerelve. A rally lényege, hogy van egy start és egy cél. Itt az emberi határokat kell feszegetni, hogy a két végpont közötti távot megtedd. Hogy hogyan teszed meg, az nem számít. A hangsúly azon van, hogy nem adod fel.
Mivel évek alatt egy nagy versennyé nőtte ki magát, így a versenyzők is sokkal jobban felkészített és modernebb kocsikkal indulnak el. Nemzetközileg is igen nagy értéke.

N.: Mikor volt az első Budapest-Bamakó verseny? Mennyien indultak?

B.S.: Az első Bamako rallyn 17 magyar versenyző indult, a saját őrültségükből és bátorságukból, 2005 decemberében. Akkor még nem dzsippekkel vágtak neki a nagy útnak, hanem régi trabantokkal, ladákkal, de a kitűzött 10 000 km-t teljesíttették. A km-ek egyre csak halmozódtak, míg egy világhírű versennyé nem nőtte ki magát. A Dakar úgymond elköltözött Afrikából, mondván túl veszélyes, mi pedig maradtunk, csak azért is, mert ez egy veszélyes történet. A magyar ember pedig szereti a veszélyeket és az izgalmakat. Mi a hatodik versenyen vettünk részt, 2011-ben.

N.: Miért különleges ez a verseny?

B.S.: Ez egy elég nagy távolságot felölelő rally. Nincs még egy olyan, amely kilenc országon keresztül vezetne, méghozzá úgy, hogy Európa szívéből indul és fekete Afrika közepébe érkezne. Különleges az indulók számára is, hiszen itt magára van utalva az ember. Nincs szerelőcsapat, nem néznek utánad, ha elvesztél. Majd magadra találsz, ha elraboltak, csak annyit tudtak mondani, hogy nem kell izgulniuk, általában két évig nem ölik meg az embereket. Az igazán izgalmas az, hogy Afrikáról nincs térkép, de hatalmas távolságok vannak, amelyeket át kell szelni. Nincs támpont, hogy mi lesz másnap. Ha valakikkel találkozol az út során, nem tudod, hogy mit akarnak. Téged? A dolgokat a kocsiból, a kocsiról? Semmit? Mindent? A barátságodat? Vagy éppen azt, hogy ellenségek legyetek? Nem tudhatod előre. Ezek mind különleges dolgok, amelyeket az út során spontán átélünk. Versenyezve minél jobban közeledünk a cél felé, annál jobban elveszítjük az értékítéletünket, látván, hogy mi van ott és, hogy mi az, ami körbevesz minket. A fizikai megpróbáltatásokat egy kulturális sokk is követi. A cél: mindenképp lejutni Bamakoig bármi áron, de le kell juttatni oda a technikát és bizonyos adományokat, amelyeket az ott élő emberek számára magunk gyűjtöttünk össze.

N.: Tervezik-e, hogy az utolsó versenyen, ami jövőre lesz, részt vesznek?

B.S.: Igen, tervezzük. Egyrészt azért, mert még mindig kihívást jelent a számunkra, annak ellenére, hogy egyszer már megtettük, másrészt pedig egy kiváló alkalom arra, hogy nosztalgiázhassunk. Számunkra egy nagyon jól kezelt verseny volt. Olyan csapattársakkal indultam neki ennek az útnak, akiket én választottam, de nem ismertem még annyira őket, mintha a legjobb barátaim lettek volna.

N.: Milyen akadályokon haladtak keresztül?

B.S.: A verseny alatt a megpróbáltatások között kovácsolódtunk össze igazi csapattá, barátokká. Voltak, akik 30 éves barátságot dobtak félre a versenyért. A pszichikai nyomás mindenkire hatással volt. Hogy éreztessek ebből valamit: általában egy személy röpke fél órát aludhatott egy nap, de folyamatos koncentrációra volt szükség. Többször meg kellett állnunk, hogy a szomjúságunk ellenére ne hajtsuk fel az összes vizünket a következő töltésig. A felgyülemlett feszültség váratlanul tör ki az emberből, de oly módon, hogy azt itthon, a mindennapokban nem láthatja az ember. Ezt meg kellett tanuljuk az út során kezelni és elfogadni, ha az emberre rájött egy-egy kirobbanó hullám.
De megtörtént, hogy nem csak barátságok múltak el, hanem volt, hogy maga a verseny is elveszett. Utána pedig bánkódtak a történtek miatt. Mindezek mellett technikai akadályok is, mint például az üzemanyaghiány, mert mint tudjuk, a semmi közepén megyünk keresztül és ahol nincs semmi, ott üzemanyag sem lesz. Nem szerettünk volna úgy járni, mint egyik ismerősöm, hogy 6500 km után fogyott ki az üzemanyag a járműből, így kénytelen-kelletlen, de ott kellett hagynia köztéri szobornak. Mindezeken kívül megesett, hogy elakadtunk a homokban és szó szerint ki kellett magunkat ásni. Mások a tengerparton ragadtak meg a vízben, és még a dagály előtt ki kellett őket húznunk. Akkor több kocsi is dolgozott azon, hogy ki tudjuk szabadítani a víz rabságába esett járműveket.

N.: Mi volt a motiváció, ami miatt elindultak a versenyen, azt leszámítva, hogy kalandot kerestek?

B.S.: Csak a kalandvágy volt. Semmi más. Nekem nem volt életcélom Afrikát átszelni, de azt sem mondom, hogy nem vágyódom vissza. Az a látvány, amit nyújt, az egyszerűen csodálatos. Azon túl, hogy azt látjuk, hogy semmit nem látunk néha a homoktengeren és egy két emberen kívül, belecsöppenünk egy olyan ősi tájba, amit egyszerűen képtelenség leírni. Az a színvilág, az a forma, a maga egyszerűsége, színessége hihetetlen. Láttam 4000 m-es hegyet, amely mögött egy végeláthatatlan sivatag húzódott. Az ilyen végtelen sivatagokon keresztül pedig úgy utaztunk, hogy nem tudtuk, hogy mikor jön a következő lakott település. Minden faluban más volt a fogadtatás, de nem tudnék olyat mondani, hogyha megálltunk egy faluban – akár a sivatag közepén – , hogy jelent volna meg valaki 500 m-en belül. Olykor azt sem tudtuk, hogy mit keres ott és honnan jött, csak azt tudtuk, hogy ott van. Elképzelhetetlennek tűnik az, hogy a senki hátán valaki él. Márpedig élt. Ez a változatosság mindig is vonzott és kerestem is korábban a hasonló, nagy kalandokat, melyekben szerencsére volt is részem.

N.: Milyen emberként indult el és tért vissza a versenyről?

B.S.: Az ember keresi a határait. Erős Zsoltot ismeri mindenki. Ő volt az, aki sajnos a Himalája megmászása közben vesztette életét. Nekem szerencsém volt személyesen is ismerni. Mindig azt mondta, hogy keresi a határait. Őt sosem az érdekelte, hogy mikor ér véget az élete, hanem hogy hol, nem akarta úgy befejezni az életét, mint egy átlagos ember. Azt, hogy hol vannak az emberek határai, azt valójában nem lehet tudni egyáltalán, hiszen ha már átlépte, akkor már lehet, hogy túl késő lesz felismerni. De ez a verseny pont arról szól, hogy keressük a határainkat, nekem pedig szükségem van időszakonként arra, hogy valamilyen visszajelzést kapjak arról, hogy mennyire kicsi vagyok a nagy univerzumhoz képest. Hiszen vannak, akik felemelnek és vannak, akik helyre raknak, de a tetteim és az általuk kapott reakciók alapján tudom megítélni, hol is vagyok a világban. A történeteink alapján derül ki, hogy mennyire kis apró porszemek vagyunk, mennyire kis vacak törékeny dolgok lehetünk és, hogy mennyit érünk valójában, hova is helyezhető el a lényünk. Egy előadó kevés visszajelzést kap a hétköznapjai során. Sok könyvet találunk különböző utazásokról, kalandokról. Én az a típusú ember vagyok, aki inkább megtapasztalja, minthogy elolvassa. Ha van lehetőség, akkor belevágok egy-egy útba, kalandba, utána egy kicsit megnyugszom. Utána megint jön az a hullám, amikor elszállok magamtól, akkor ismét keresek egy kalandot, amely érezhetően megadja azt a tettvágyat, amire nekem szükségem van. Természetesen ezek mind szélsőségekbe visznek bele, amit egyáltalán nem bánok. Úgy tűnik, az én habitusomnak erre van szüksége. Nem a bajt, hanem az eseményeket, élményeket és kapcsolatokat keresem magamnak.

N.: Mennyi ideig tartott a verseny, és hogyan tájékozódtak?

B.S.: Az egész versenyhez egy GPS-t kaptunk tájékozódásnak, amelyhez tartozik egy itiner az útvonalról. Azt kell követni. A kiindulási pont Budapest, a végcél Bamako, és a közöttük lévő távolságot pedig a rally szabályainak megfelelően kell átszelni, a verseny folyamán pedig érinteni kell bizonyos pontokat. Nem mindig volt konkrét megjelölt helyünk, hanem csak egy koordináta párunk, esetleg kiegészítve valamivel, például „egy fa”, amelyről később kiderült, hogy egy 60 cm-es cserje volt. Amíg oda nem érsz, addig nem tudod, hogy mit is keresel valójában. Ezt a távot oldd meg úgy, hogy egy nap alatt beérsz, és szembenézel Afrika veszélyeivel és csodáival egyaránt.
Első nap Genovába kellett eljutnunk, második nap már Fes-be. Az első nap még rendben volt 1200 km-rel, de a második nap már 2700 km-t haladtunk. Utána már 600 és 1000 km-ek között mozogtak a távolságok átlagosan naponta.
Ha az ember nem találja meg ezeket a metszéspontokat, amelyek elvezetik a napi végcélba, akkor annak az a nagy problémája, hogy kizárják a versenyből. Tehát van egy időkorlát, amelyben meg kell érkeznünk a napi célba. Ha valaki nem érkezik meg, akkor vagy egy résztávolságot vonnak le a teljesítményéből, vagy kizárják a versenyből. Reggel 7 óráig mindenféleképpen meg kell érkezni, mert akkor van a következő rajt, hiszen egyfajta menetlevelekkel megyünk, ami azt jelenti, hogy le kell adni a papírokat, hogy megérkeztünk. Nem csak azért fontos, hogy befussunk az adott checkpointra, hogy a papírokat rendezzük, hanem azért is, mert akkor fogjuk megtudni, hogy az aznapi célunk mi is valójában.
A rallyt minden évben más útvonalra viszik, hogy a versenyzők szinte egyenlő esélyekkel induljanak. De még ha ugyan az is lenne, akkor sem lenne ugyanaz. Egyik cimborám mesélte – aki már lassan 10 éve kószál Afrikában –, hogy idén egy kegyetlen sivatagi viharban volt részük. Nem mertek elindulni nappal, mert az éjjeli időszak volt az egyetlen, amikor nem féltek. Én nem éltem át ilyenfajta sivatagi vihart, de őszintén szólva, nem bánnám, ha velem is megtörténne. Azt mesélte, hogy akkora vihar volt, hogy nemhogy az előttük 5m-re haladó kocsi hátulját nem látták, de hogy még a nyomát sem!
A versenyt 15 napos feszített tempóban kell végigvezetni. Ebből kettő pihenő nap, de valójában ezek sem pihenőnapok, csak arra szánt idők, hogy a csoport utolérje magát.
A mi versenyünkön 160 csapat indult, ebből 17 motoros volt. Nekik nehezebb dolguk is volt, hiszen egyedül mentek. Ez meg is látszott, hiszen csak 1 érkezett be értékelhető állapotban a 3 célba érkező közül. Az autókból 100-an érkeztek be, 20 volt értékelhető. Mi ugyan tizennyolcadikként érkeztünk be, de az értékelésnél a huszadik helyet kaptuk. Hogy miért és hogyan, azt mi sem tudjuk. Annak ellenére is beértünk, hogy egy filmet forgattunk közben, mert dokumentálni akartuk, hogy min megyünk keresztül, és miket látunk.

N.: Milyen veszélyekkel néztek szembe?

B.S.: Mindennel, amit el tudtok képzelni. De nem a magunk fényezése volt a cél, hanem az, hogy megmutassuk, hogy van egy gyönyörű és titokzatos táj, egy furcsa környezet, és ezen belül pedig fehér emberek, akik maguk számára csinálnak egy megmérettetést. Magyar módra pedig egy olyan runningot csinálnak, megpróbálnak egy olyan területen játszani, ahol mások élni próbálnak. A két viszony ötvöződése adja azt, amit kérdeztél: a veszélyt. Amikor az ember itthon elindul, akkor a rajt előtti utolsó napig próbál felkészülni az ismeretlenre, mind fizikailag mind mentálisan. Nem tudja, mi lesz, amikor már ott van, akkor pedig már nem érdekli. Akkor csak az érdekli, hogy lejusson a végcélba bármi áron. Én azt szoktam mondani, hogy félni addig kell, amíg itthon vagyunk, utána már nincs rá idő. Minden ellenség. A fenséges táj nagyon sok veszélyt rejt magában. Ha nem hajtunk szinte padlógázzal végig, akkor bármikor elakadhatunk. Ha elkalandozik a tekintetünk a tájon, bármikor elszállhatunk egy sziklán, egy fűcsomón, vagy elüthetünk egy semmiből felbukkanó kecskét, vagy tevét, vagy akár embert, amiért halálbüntetés jár, ha rajtakapnak. Ha ezek nincsenek, akkor jönnek az emberi tényezők. Találkozhatunk emberekkel, akik jónéven veszik a közeledésünket, találkozhatunk olyanokkal, akik pedig nem. A vallás, a szokások mind-mind meghatározzák, hogy miként viselkednek velünk azon kívül, hogy mi hogyan viszonyulunk hozzájuk. Ha ellenségeddé akarnak válni, akkor azzá fognak. Ha barátoddá, akkor azzá, viszont nekik kell téged elismerniük barátjuknak, nem neked őket. Ha elismertek, akkor pedig visznek téged mindenhova, és rengeteg dolgot tanulhatsz meg tőlük. Ezeken kívül mindenre fel kell készülni. Az étel, amit kapsz az nem az, aminek látszik, a gyomrunk nem biztos, hogy bírja. Az ital, amit kapsz, nem tudod szintén, hogy mi lehet, csak találgathatsz és sértésnek veszik, ha nem iszod meg, így trükközni kell egy kicsit, hogy hogy hozd ki magad a legjobban belőle, és tudd folytatni a versenyt.

N.: Volt olyan pillanat, amikor úgy érezték, hogy feladják?

B.S.: Olyan, hogy megfordult a fejünkben, hogy feladjuk, olyan nem. Voltak nehéz pillanatok, amelyeket nem tudtunk először, hogy oldjuk meg. Lélekben soha, de néha fizikailag azt éreztük, hogy itt lesz a végünk, de azért átlendültünk rajta. Pszichikailag voltak olyan pontok, amikor azt hittük, hogy megkattanunk, és fizikailag is kétszer voltunk olyan állapotban, hogy azt hittük végünk. Nem azért mert fáradtak voltunk, ami igaz is volt, hanem azért mert konkrétan éppen meg akartak minket gyilkolászni, de mindenből kijöttünk jól.

N.: Melyik pillanatok voltak nagyon furcsák?

B.S.: Az egyik, amikor az egyik faluban túrórudit osztottunk. Azért vittük, mert a Pöttyös volt az egyik támogatónk, valamint természetesen jó szándékból is szívesen adtunk nekik. Érdekes volt látni, hogy mennyire örültek a gyerekek az ajándéknak, és nem számítottunk arra, hogy kisebb féle felkelés lesz közöttük, ami aztán verekedéssé fajult. Nagyon gyorsan szétkapkodták a finomságot. Azért volt ezt a nagy nyüzsgést is érdekes látni, mert a tömeg mögött egy termetesebb férfi állt valamilyen speciális szerszámnak tűnő fadarabbal, amivel az egyik gyerek kezére rácsapott. A nagy ricsaj gyorsan alább is hagyott, mert a gyermek keze valószínűleg eltört és mindenki visszahúzódott, hogy ne járjanak úgy. Ezt a látványt nem tudod megérteni, mert ennek a világnak ez a természetes. Nem szabad beleszólni, mert nem veszik jó néven. Az ő törvényeik és nekünk tisztelnünk kell azokat, ha ott vagyunk. Nagyon nehéz azt feldolgozni, amikor látod, és rémisztő belegondolni, hogy te is járhatsz így, de abba is, hogy ezt te generáltad pusztán a jó szándékoddal.

N.: Milyen volt látni egy teljesen új világot? Látni a reakciókat, amikor odaérkeztek?

B.S.: Nagyon érdekes volt, mert nem tudtad, hogy mire számíts. Sosem voltam még Afrikában. Jártam már keleten, olyan helyeken, amelyek szegényebb vidékek voltak. De furcsa volt számomra azt látni, hogy az útvonalunk északi országaiban mennyire nagy a zsongás. Mindig úgy éreztük, mintha a Csillagok háborújába csöppentünk volna bele, vagy Ali baba és a negyven rabló történetébe. Nagyon sok lakott településsel találkoztunk, de próbáltuk őket kerülni. Ha az ember bemegy egy erős nagyvárosba, ahol nem biztos, hogy jó néven veszik, akkor magunkat sodortuk volna bajba. Ezért inkább igyekeztünk őket elkerülni, valamint féltünk kiszállni. Többnyire próbáltuk elkerülni ezeket a településeket, egészen addig, amíg a verseny nem hajszolt bele minket, hogy megtegyük. Utána, amikor szembesültünk azzal, hogy ugyan olyan emberek, mint mi, onnantól kezdve természetesnek vettük, hogy kiszálltunk. Visszagondolva, a gyermekkoromat így éltem át. 40 évvel ezelőtt ugyanígy fociztunk 100-an a poros utcákon, ugyanígy jártunk piacra, ugyanígy éltünk mi is. Talán annyi a különbség, hogy ott nem találkoztunk biciklikkel. Úgy érzem, nyugodtan lehetne azt mondani, hogy sokkal egyszerűbb volt a világ.

N.: Van olyan gyermekkori élménye, amely ezt a világot idézi fel?

B.S.: Ilyen élményem talán az, amikor egy régi kedves barátunk nyugatra szakadt rokonai hazajöttek, egy Volkswagen Passattal, és hoztak nekem egy francia tollat. Én akkor még úgy tanultam meg írni, hogy volt a kis lúdtollam és mártogattam bele a tintába. Ezzel a módszerrel tanultam meg írni, ezért is olyan az írásom amilyen. Vonalzóval tanítottak minket, addig kellett a betűket kanyarítani, amíg gyöngybetűs írásunk nem lett és nem lett pacás az írásképünk. Ugyanis ha tintapecsétes lett, akkor megkaptuk érte a pálcás fenyítést. Óriási élmény volt a számomra, hogy kaptam egy ilyen golyóstollat ami, olyan volt, hogyha egyszer nyomtam meg a tetejét, akkor kijött a hegye, ha kétszer nyomtam meg, akkor pedig vissza. Nem mertem vele írni, hogy nehogy kifogyjon belőle a tinta, csak mutogattam a többieknek, hogy ez egy valódi francia toll, ami átlátszó és milyen jó. Mivel ez az emlék élt bennem, így 10 000 tollat vittünk ki magunkkal a gyerekeknek. Csatlakozva a többiek adományaihoz, a túrórudin és tollakon kívül még vittünk magunkkal a kajak-kenu világbajnokságból kimaradt magyar nemzeti színű VIP karkötőket. Körülbelül 3000 darabot. Ezzel minden kaput kinyitottunk, kivéve azt az egyet, ahol fegyvert fogtak a fejünkhöz, hogy ott bizony nem mehetünk át.

N.: Mi volt az, amire nem számítottak, hogy megtörténhet?

B.S.: Igazából mindenre számítottunk, hogy megtörténhet, de mégis az őrzött kapun való átjutás és egy halárus kaland volt az, ami a leghátborzongatóbb volt a számunkra. Hiszen a filmben csak annyit lehet látni, hogy mindenki mosolyog, meg kedvesek, de valójában a kamera mögött komplett népfelkelés volt. Amikor már lefele ereszkedett a kamera, akkor mi már a falnak voltunk nyomva és az arcunkba pár centiméterre kiabáltak. Nagyon nehéz ilyenkor uralkodni az érzéseinken. A valódi gondolatainkat nem szabadott kimutatni az idegenek számára, mert az egyenlő lett volna azzal, hogy likvidálnak minket. Ha kell, akkor bátran kell ordítva meghalni, de félni nem szabad. Itt mindent egy másodperc alatt kell eldöntened. Ha volt már hasonló tapasztalatban részed, akkor lehet, hogy előrébb vagy, de akkor nagyon gyorsan kell áthoznod a mostani helyzetre, és megoldani a problémát. Nem volt könnyű kimászni abból a helyzetből, 42 percig tartott, de kijutottunk. Nehéz volt, mert egymással is kommunikálnunk kellett. Ádám teljesen falfehér lett. Mosolyogva kellett elmondanom a többieknek, mint aki viccet mesél, hogy nem tudunk kijutni, nem vagyunk abban a helyzetben. De végül is sikerült. Nem tudták, kik vagyunk, csak látták a kezünkben a kamerát, és úgy gondolták, hogy valamit elveszünk tőlük. Miután már szent lett a béke, megkérdeztük, hogy miért haragudtak ránk annyira. Akkor mesélték el, hogy évek óta próbálja Mauritania elhitetni a világgal azt, hogy ők nem csak egy al-Káida-nép, hanem ők is szeretnének a világgazdaságba bekapcsolódni. Mindent elkövetnek azért, hogy az ő általuk termelt javakat frissen és piacképesen tudják tálalni. Nem szerették volna, ha rossz színben mutatjuk be őket. Ezért majdnem nekünk lett rossz színünk.

N.: Mit üzenne azoknak, akik elhatároznák, hogy az utolsó futamon részt vesznek?

B.S.: Hát hajrá! Nagyon remélem, hogy lesznek ilyenek. Sosem a veszélyekkel kell foglalkozni. Nem a veszélyért kell elmenni, mert az itthon is van. Pont az a lényeg, hogy ha az ember világot akar látni, akkor el kell indulni. Amit lát, tapasztal, azt nem tudják elvenni tőle. Az élmény egy olyan dolog, amiért érdemes élni, érdemes elindulni, érdemes kipróbálni. Nem biztos, hogy az a legjobb, legizgalmasabb hely, ahová már betört a globalizáció. Én azt mondom, hogy aki úgy érzi, hogy helye van a világban, az induljon neki, minél gyorsabban és utazzon annyit, amennyit csak tud. Kis bátorság és egy erőteljes lépés kell mindenhez.

Képforrás

A szerzőről