Pp kicsi 45
2018-06-18
Ppp

A reményvesztett élet valódi értelme – Frankenstein kritika

Avagy mi tesz valakit egy igazi szörnyeteggé?

Szörnyetegnek senki sem születik. Szörnyeteggé csak válni lehet. Mondják, hogy az élet fő mozgatórugója a remény. Amiatt megyünk el este szórakozni, tanulunk az iskolában, követjük az álmainkat és állítjuk be minden este az ébresztőnket. Megfoghatatlan, ám annál valóságosabb fogalomról beszélünk most, mely az emberi természet részét képezi, mióta világ a világ. De tegyük fel, hogy valamilyen úton-módon elveszítjük a reményt. Vajon nélküle meddig bírjuk megőrizni emberségünket? Lehet, hogy Frankenstein szörnye talán nem is különbözött olyan sok mindenben azoktól, akik üldözték és megvetették?

Mary Shelley tizenhét évesen vetette papírra a Frankenstein, avagy a modern Prométheusz című művét, amely 1818-ban, először névtelenül jelent meg Londonban. A szóbeszéd szerint egy baráti versenyre készült, amelynek témája: kitalálni a legijesztőbb történetet. Shelley munkája annyira jól sikerült, hogy mára több száz adaptációt élt meg a legkülönfélébb médiumokon keresztül. Gazdag táptalajt szolgáltatott a horror műfajának is, amelynek hatására szép lassan kiveszett a történetből a filozófiai mondanivaló, Frankenstein teremtményét pusztán agyatlan zombiként ábrázolva. A Szegedi Nemzeti Színház ezt az örökérvényű darabot dolgozta fel újra egy enyhén elvont, kicsit erősebben polgárpukkasztó, de mindenképp emlékezetes színdarab keretein belül.

Az előadás egyszerűen lebilincselő volt. A darab minden szempontból megállja a helyét, tagadhatatlan, hogy nem ereszti a néző figyelmét egy percre sem. Ez köszönhető például a színművet átszövő élőzenei kíséretnek, amely tökéletesen egészítette ki és adott hangsúlyt a történet bizonyos részeinek. A színészek egyszerre több színen vitték az előadást, egy kivetítőn még a színdarabban használt videokamera adását is figyelemmel kísérhettük. Számos nem mindennapi, rettentő hatásos megoldással színesítették a játékot és szemtanúi voltunk kifejezetten zavarba hozó perceknek is. Mindezekből azért árulok el csak ennyit, mert szeretnék minél több embert arra késztetni, hogy áldozzanak egy estét a Frankenstein szegedi feldolgozására.

A darab és maga a történet – a kor előrehaladtával – csak egyre aktuálisabb lesz, hiszen központi kérdésköre nem más, mint hogy mennyire lehet mindenható a tudomány. Játszhat-e az ember Istent (büntetlenül), meddig terjedhet az egoizmus és hiúság. Az alapvető kíváncsiság természetesen nem elítélendő, sőt, civilizációnk főként ennek köszönheti több ezer éves fennállását. Másrészről azonban túl könnyen ringatjuk magunkat abba a hitbe, hogy a természet erőit igánkba hajtva felette állunk jónak és rossznak.

A másik, és számomra talán legfontosabb téma a darabban: a remény, amit Frankenstein teremtménye is – legyen bármilyen rémítő és vad – a magáénak tartott, és melytől alkotója megfosztotta. Ha bárki elfogadja a horror-ipar által kitermelt érzéketlen zombi-szörny bűnösségét, tegye fel magának a kérdést: ha megfosztanák attól, amit életében a legfontosabbnak tart, ha megtapasztalná a valódi reménytelenséget, vajon az ő élete hova vezetne?

Aktualitás, merész és ötletes feldolgozás, tehetséges színészek és zenészek – csak néhány azokból az indokokból, hogy miért is menj el megnézni a Frankensteint. Nem utolsó szempont, hogy egyben emlékeztet halandóságunkra, az élet értékére és a tetteinkkel járó felelősségre. Az ijesztően jó szórakozás garantált!

Az alkotókról, az előadás időpontjairól és magáról a darabról részletes információkat ezen a linken találsz.

Az előadás képeit köszönjük Veréb Simonnak, a Szegedi Nemzeti Színház munkatársának. 

A szerzőről