Pp kicsi 45
2017-11-19
Lauraf%c5%91

Akikkel csak megtörténik a történelem

Iancu Laura szerzői estjének kapcsán a trianoni döntéshozatal napjára, június 4-ére emlékezünk.

Kilencvenöt évvel ezelőtt hidegfejű döntéshozók ülték körül a trianoni kastély egyik asztalát. Térképet rajzoltak. Hogy ténylegesen mit reméltek ettől a súlyos békediktátumtól a múltszázad döntéshozói, ma sem tudjuk biztosan. Az azonban tény, hogy 1920. június 4-én a Magyar Királyság elvesztette területének és lakosságának kétharmadát és ezzel együtt korábbi gazdasági és politikai jelentőségét is. A körzők és a vonalzók nemhogy a gondosan kiépített úthálózatot, de az egyéni sorsokat sem vették figyelembe, amivel máig tartó, hatalmas feladat elé állították mind a határon kívül rekedt magyarságot, mind az anyaország lakosságát és mindenkori vezetését.

Iancu Laura moldvai költőnő mindezt úgy fogalmazta meg, hogy sajátos ösvényen járnak, ami nem feltétlenül egy kitaposott út. Önálló szerzői estjén tegnap erről és még sok más érdekes kérdésről is beszélgetett Bata Jánossal, az Aracs délvidéki folyóirat főszerkesztőjével. Természetesen a jelenlévők először is arra voltak kíváncsiak, hogy hogyan választja ki témáit. „Nem én döntöm el, hogy mi legyen a versnek a tárgya.” – mondta Laura és még hozzáfűzte, hogy az írás sem oldja fel azt a belső feszültséget, amit az otthon korai hátrahagyása jelent számára.

A műsor szervezője a Vajdasági Magyar Szövetség Szegedi Tagozata volt, a verseket a szabadkai Csáth Géza Művészetbaráti Kör tagjai szavalták el. Az egyes blokkok között pedig négykezes zongoradarabok csendülteket fel Görög Enikő és Görög Noémi emlékezetes előadásában.

A szép számú közönség zömében szabadkai vendégekből állt. Ez talán annak köszönhető, hogy a költőnő munkássága nem ismert széles körben, ami több szempontból is nagy kár. Egyfelől azért, mert egy-egy rövid verséből többet megtudhatunk a moldvai magyarok mindennapjairól, mintha több tucatnyi szakirodalmat lapoznánk végig hiteles adatok reményében. Másrészt azért, mert Iancu Laura Istene nagyon is modern, már-már Adyét idézi, hiszen kabátot cserél és misézik. Személyes tulajdonságai: kedvessége, áttekintő képessége és erős kisugárzása csak tovább emelik nimbuszát. Néprajzkutatóként képes kívülről szemlélni a moldvai magyarságot, mégis megértéssel és aggodalommal követi sorsukat. „Velük csak megtörténik a történelem.”

Arról, hogy miért nem celebrálnak máig magyar nyelvű misét szülőföldjén, két dolgot emelt ki:  a megmagyarázhatatlan félelmet, amivel közel egy évszázada viszonyulnak ehhez az igényhez Romániában és a csángó emberek katolikus Isten hitét, ami mindennél fontosabb számukra és belülről jön, ezért fölötte áll a nyelvi akadályoknak.

Amikor Bata János felvetette, hogy hasonlóságot érez a délvidéki magyarok és a csángók sorsa között, hiszen Magyarország hosszú ideig nem törődött velük és magukra hagyták őket, a költőnő kiemelte, hogy azt a figyelmet, ami a túléléshez feltétlenül kellett, mindig megkapták, még akkor is, ha sok esetben ez csupán egy-egy embert jelentett.

Amikor szegedi tanulóéveiről kérdeztem, szeretettel emlékezett vissza a Szegedi Tudományegyetem Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszékének vezetőjére, Barna Gáborra, aki mindenben segítette, ahogyan évfolyamtársaira is. „Adatközlő voltam.” – mesélte mosolyogva. Sokszor kérdezték tőle, hogy mit-hogy csinálnak Moldvában, mire milyen szót, kifejezést használnak. Ez először megalázó volt számára, de később ugyanez az érdeklődés erőt adott neki. Mint mondta, Szeged volt az első hely, ahol pozitívan diszkriminálták.

 

Valahányszor találkozom ezzel a témával, mindig az jut eszembe, hogy eleget beszélünk-e a határon túli magyarokról? Hiszen itt élnek közöttünk. Észre vesszük-e egyáltalán, ha valaki Moldvából, Erdélyből, Délvidékről, esetleg a Felvidékről jött, vagy hozzájuk is úgy csak úgy viszonyulunk, mint mindenki máshoz? És kinek hol van a hazája? Iancu Laura furcsán válaszolta meg a kérdést: „Én sehol nem vagyok most már otthon."

A magam részéről továbbra is abban hiszek, hogy találkozásokkal, beszélgetésekkel és építő jellegű vitákkal sokat léphetünk előre, egymás felé. Június 4-e ezért ne nemzeti gyásznap vagy egy politikai döntés celebrálása legyen, hanem az egymáshoz vezető út reményének az ünnepe.

Képek: Szeri Kinga

Videó: youtube

A szerzőről