Pp kicsi 45
2018-09-24
Spectre banner uazaa.com

Dolgozni csak Bondosan...

...avagy miért jó film a Spectre?

A 2012-es Skyfall egyaránt volt a kritikusok és a nézők kedvence, ami nem is csoda, hiszen egy remekül megrendezett „nem igazán” Bond-filmmel bővült az egyébként is terebélyes franchise. Sam Mendes és csapata komolykodni akartak egyet, beemelték a 007-es sötét múltját, sőt, mivel a széria éppen abban az évben ünnepelte ötvenedik születésnapját, nosztalgikus pillanatok egész sorával találkozhattunk James Bond 23. szélesvásznú kalandjában. Az azóta eltelt három esztendő során Damoklész kardjaként lebegett a kérdés a gyártó stúdió, a producerek és a 24. filmmel duplázó Mendes feje fölött: vajon sikerül-e mindezt jól folytatni?

 

2015-ben, 9 évvel a 2006-os Craig-érát nyitó Casino Royale után az eleddig leginkább baltaarcúnak, sőt bunkónak titulált szőke és kék szemű színésszel tagadhatatlanul csúcsra járatták a nagy múltú szériát. Annak idején a Casino Royale igazi vérfrissítés volt a negyedik és egyben utolsó Pierce Brosnan nevével fémjelzett és meglehetősen gyenge Halj meg máskor után. A Quantum csendje 2008-ból már egy több ponton is erősen félresiklott folytatás volt köszönhetően a hozzá nem értő Marc Forsternek, amivel mintegy 4 évre újra jegelni kellett Bond parancsnok kalandjait. Aztán jött Sam Mendes és a már említett évforduló, és úgy tűnt, hogy a Skyfall egy igazán nagy durranás lesz. Így is történt, habár a film unortodox karakterkezelése többeknél kicsapta a biztosítékot: egy öregedő, közel sem biztos kezű 007-es szomorú tekintete köszönt vissza a vászonról Daniel Craig remek alakításában, aki ezzel az epizóddal végképp bizonyíthatta, miért ő a legjobb Bond evör. (Természetesen, csak Sean Connery után!)

Mit lehetett erre lépni? Nos, Mendesék szerint minimum egyet hátra. És ezt zseniálisan csinálták! Először dühödten, majd a film megtekintése után már vigyorogva olvastam a „fontosabb” portálok kritikának csúfolt írásait, amiben a Spectre-t, mint valami Isten ellen való vétket, rettenetes torzszülöttet emlegették. Finoman jelezném, hogy nagyon mellényúltak! Akár hivatalból, akár valós meggyőződésből húzták le a kémek kémjének 24. jelenését, a legjobb esetben is csak féligazságokat irkáltak össze. Az eddigiek alapján úgy tűnhet, mintha kortesbeszédet szeretnék mondani. Nos, a vád igaz. Röviden elmondanám, miért jó film a Spectre.

S ha már SPECTRE: Az Ernst Stavro Blofeld által vezetett globális bűnszervezet a klasszikus Bond-mozik visszatérő toposza volt. Ez a szindikátus a már említett főgenya – igen, Dr. Genya az ő paródiája – teljes kontrollja alatt nem egyszer tört borsot James Bond orra alá, aki persze mindig győztesen került ki a csatából. Az, hogy visszahozták ezt az ikonikus Bond-gonoszt, óriási ötlet volt, még akkor is, ha a játékidő jelentős részében egyáltalán nem látjuk. De talán nem is ő a lényeg, hanem maga a feeling. És itt van a kutya elásva! Sam Mendes a progresszív, szikár Skyfall után fogta Craig Bondját és visszarepült vele a múltba. Ergo, 2015-ben a mozikba került egy film a hatvanas évekből. A Spectre első fél órájában – a bombasztikus kezdést követően – érezhetően adnak időt arra, hogy a néző kényelembe helyezze magát, felismerje a film belső logikáját. Szó se róla, a Spectre leginkább a '60-as évek Sean Connery-féle epizódjainak, illetve az egy szem, George Lazenby főszereplésével készült Őfelsége titkosszolgálatában című filmjének ismeretében élvezetes, de még ha ezeket csak felületesen ismeri is a néző, már akkor is van viszonyítási alapja.

A mellékkarakterek, mint a megmentésre váró nő, a szótlan, ám annál brutálisabb verőember vagy például a kütyügyáros, egy az egyben ennek a klasszikus érának a szereplői. A film folyamatosan játszik az anakronizmussal, párhuzamba állítja a jelent és a múltat, és egy olyan keretes szerkezetben jelenik meg, ami szokatlan egy Bond-filmtől. Mendes okos rendező. Tudta, hogy valószínűleg a Skyfall után egy olyan fajta újradefiniálásra lett volna szükség a karakter esetében, amit már nem bírt volna el, sőt, megszűnt volna Bondnak lenni. Az egyetlen logikus lépést tette a progresszivitást üvöltő kritikusok ellenszelében: visszatért a gyökerekhez. A Spectre egy fricska, egy okos és átgondolt fricska, ami az igazi rajongóknak szól, habár nem kizárt, hogy az akciófilmek casual nézői is megtalálják a számításaikat.

A hossza talán a legnagyobb hibája – sok az a 148 perc –. illetve azt lehetne még felróni neki, hogy nem 2012-ben készült. Ha ez lett volna az évfordulós film, én legalábbis ezt tekintem az igazinak, jobban jött volna ki talán a kritikusoknál is, akik visszalépő, lemaradó, megújulásra képtelen karakterként kezelik James Bondot. Ian Fleming kémje filmes toposz. Pont. A színész változhat, ennek megfelelően előfordulhatnak kisebb alternatívák a figura interpretációjában, de Bond az Bond marad. A Spectre pedig 2015-ben egy megkapó múltidézés filmnyelvileg, gondolatilag és érzelmileg egyaránt.

A képek forrásai:

comingsoon.net l uazaa.com l popsugar.com l vinnieh.wordpress.com l boxofficetheory.com

A szerzőről