Pp kicsi 45
2017-07-21
12112227 894406883946823 7339048185084760920 n

Interjú Dr. Tóth Péter dékán úrral

Dr. Tóth Péter Dékán Urat kérdeztük zenei pályájának kezdetéről, jelenlegi munkásságáról és jövőbeni terveiről.

Interjút készítette: Hajdu Fruzsina és Dinya Milán

ReCITaTIVo: Tisztelt Dékán Úr, nagy szeretettel köszöntjük! Ez a találkozás azért jött létre, mert egy új újság indul a Zeneművészeti Karon, és szeretnénk megtudni, mit gondol a kezdeményezésről.

Dr. Tóth Péter: Hasonlóan nagy szeretettel köszöntöm Önöket! Örülök a kezdeményezésnek. Egyrészt mindennek örülök, amit a hallgatók maguk találnak ki, mindennek, ami az információáramlást bármilyen módon elősegíti, akár a közösségi portálokon, akár az írott sajtóban. Örülök annak is, ha olyasmivel foglalkoznak, ami nem száz százalékban a saját szakmájukhoz fűződik, hanem egy kicsit kipróbálják magukat más területen is, és nagyon bízom benne, hogy lesz elég tartalom, amivel megtölthetik az újságot, és még inkább, hogy meglesz a kellő érdeklődés iránta.

Van-e Önnek bármilyen elvárása vagy javaslata az újság tartalmával kapcsolatban?

Elvárásom, természetesen, nincs, legfeljebb annyi, hogy ne legyen túlzottan negatív a Karral kapcsolatban. Azt, hogy véleményük van – és az esetleg nem túl hízelgő –, természetesnek veszem, és nincs is ezzel semmi probléma, de meg kell találni azt az egyensúlyt, ami többet használ, mint amennyit árt. Legyen az újság szórakoztató, tartalmas, informatív, olyan, amilyet Önök szeretnének! Szóljon olyan témákról, amik érdeklik a hallgatókat; hogy hol vannak nyitva kocsmák koncert után, hogy épp miért nem működik a CooSpace, vagy miért annyi a tandíj, amennyi! Hogy milyen koncertek lesznek, vagy ki milyen jegyzetet ad-vesz, és mennyiért. Egyrészt, mert ez jó Önöknek, másrészt, mert mi is megtudjuk, mi érdekli a hallgatókat, és amennyiben szükséges és lehetséges, változtatni tudunk a dolgokon.

Tisztelt Dékán Úr, szeretnénk egy kis betekintést nyerni az életpályájába. Elmesélné, mi vezérelte Önt a komolyzene irányába?

Kiskoromban a szüleim beírattak zongorázni, mint sok más gyereket, de nem nagyon érdekelt a zongorázás. Izgulós is voltam, gyakorolni sem szerettem és azokat a darabokat sem nagyon kedveltem, amiket játszani kellett. A családom megnyugodott, hogy a gyerekből nem lesz zenész. Később, a XI. kerületben úttörő trombitásokat keresett a helyi zeneiskola, ahová beválogatták a bátyámat is. Ez annyira megtetszett – és borzasztó irigy is voltam, hogy egy különleges hangszeren játszhat a testvérem –, hogy bejelentettem otthon, hogy én pedig dobolni szeretnék… Így kezdődött el rövid ütős pályafutásom, ami nem volt egészen haszontalan, mert ennek révén kerültem be a pesti Bartók Konziba.

Akkoriban még rockzenész szerettem volna lenni, mert azt gondoltam, annál nincs jobb, mint amikor a kettő-négyet dobolja az ember a Wembley Stadionban. Azonban az iskola harmadik hetében megszóltak az osztálytársaim, hogy már megint nem láttak a zeneakadémiai koncerten. Ekkor döbbentem rá, hogy ők minden nap oda járnak. Ettől kezdve a következő éveket ott töltöttem a Zeneakadémia kakasülőjén, és az az iszonyatos mennyiségű zene, amit ott hallottam – és érdekes módon pont Bartók és Stravinsky vágott mellbe –, ébresztett rá, hogy ez nagyon is érdekel engem. Sőt, csak ez érdekel! Tehát, mondhatnám, hogy az osztálytársaim fertőztek meg, de inkább azt mondom, megfertőzött a közeg, amibe kerültem. Ezt azért mondtam el, mert Önök sem tudhatják, melyik döntésük, illetve melyik – esetleg tévútnak látszó – kitérő milyen irányba viszi majd életüket.

Jelenleg dolgozik-e valamilyen új művön vagy nagy projekten?

Nagy projekten igen. Ha minden igaz – márpedig úgy tűnik, igaz –, december elején a Kolozsvári Magyar Opera bemutatja az Árgyélus királyfi című meseoperámat, és ettől teljesen függetlenül, a Szegedi Nemzeti Színház is műsorára tűzi, várhatóan február végén. Ez nagy munkával járt számomra, mert be kellett fejeznem a hangszerelést, el kellett készítenem a partitúrát és a szólamanyagokat. Utóbbi sokkal több munka volt, mint ahogy gondoltam.

Egyébként folyamatosan dolgozom valamin, de most még egyik sincs olyan állapotban, hogy beszéljek róla, és van egy régi zeneszerző babona, ami megtiltja, hogy tervekről, félkész művekről beszéljünk.

Lesz azonban egy bemutató, amit szívesen megemlítek: az Egyetemi Kórus kilencvenedik születésnapjára kértek, és írtam egy új művet Szász Krisztina karnagy számára. Maga az ünnepi hangverseny november huszonegyedikén lesz a rektori épület aulájában. A három tételes kórusmű egyfajta bordal, mert azt gondoltam, hogy ez a téma testhezállóbb az egyetemi ifjúság számára, mint mondjuk a kaktuszok virágzása.

2013 óta dékáni pozíciót tölt be a Zeneművészeti Karon. Hogyan értékeli eddigi munkásságát és mit tervez a jövőre?

Ez egy nagyon jó kérdés. Január környékén megjelenik az új dékáni pályázat, mert lejár a mandátumom, így elgondolkodtam, mi az, amit sikerült megvalósítanom, és mi az, amit nem, illetve, hogy mit kellett volna másképp csinálnom. Anélkül, hogy komplett értékelést adnék a munkámról, azt gondolom, nagyon sok apró változást sikerült elérnem, amiket terveztem, és amelyek gyorsan megvalósíthatóak voltak. Ilyen például a jobb kommunikáció, a tanároknak hetente kiküldött hírlevél arról, mi zajlik az adott héten, milyen rendezvények vannak, lesznek, miket kell feltétlenül tudniuk. Megpróbáljuk egy kicsit a kari PR-t jobbá tenni, fontosabbá és elkerülhetetlenné válni egyetemi és városi szinten is, hogy a Zeneművészeti Kar egyenrangú partnerként vonuljon be a gazdagabb, sok hallgatót magáénak tudható nagy egyetemi karok közé. Sok hangszerberuházást indítottunk el, zongorát vettünk, orgonát újítattunk fel, folyamatban van egy orgonavásárlás, tavaly timpanikat vásároltunk, jövő héten, valószínűleg, két új fuvola érkezik… Folyamatosan tárgyalásokban vagyunk használt hangszerek beszerzése terén is. A meglehetősen leamortizálódott hangszerpark felújításáért folyamatosan és sokat teszünk. Erősíteni kívántam az oktatói összetartozást is. Elindultunk az egyetemi pörköltfőző versenyen, és év végén kari, összoktatói vacsora-bulit is rendeztünk. Van wifink, a tanáriban két, majdnem használható számítógép működik. Számos egykori kiváló kollégánkról emlékeztünk meg, terem- és táblaavató ünnepségeket tartottunk, mert a jelen a múltunkból táplálkozik. Megpróbáljuk ünnepélyesebbé tenni a diplomaosztókat, talárokat vásároltunk a HÖK-kel közösen, és azon vagyunk, hogy kialakítsuk a saját kari alumni rendszerünket is. Három év alatt egyről hétre nőtt a külföldi, fizetős hallgatók száma, és oktatóink bekapcsolódtak az orvosi kar hallgatóinak zenei képzésébe is.

Ami teljesen nyilvánvalóan nem sikerült, azok az épülettel kapcsolatos terveim. Azok az erőfeszítések, melyeket két és fél éve folyamatosan kifejtek, semmilyen formában nem látszanak kívülről. Annyit sikerült elérnünk, hogy az egyetem és a város vezetői számára megkerülhetetlen kérdéssé vált a Zeneművészeti Kar felújítása, de teljesen nyilvánvaló, hogy az SZTE jelenlegi gazdasági lehetőségei nem teszik lehetővé egy közel kétmilliárdos beruházás önerős megvalósítását, ezért, ameddig valamilyen kormányzati döntés nem születik, addig nem várható érdemi változás az ügyben. Egyetlen apró, de nélkülözhetetlen lépés viszont már történt, nevezetesen, hamarosan elkészül egy megvalósíthatósági tanulmány, mely az alapja lesz minden további tervezésnek, esetleges pályáztatásnak. Tavasz óta száztizenhat e-mailt váltottam épületügyben, a telefonhívásokat már nem is számolom. Egyik nap úgy érzem, sínen vagyunk, másik nap az érzésem, hogy nem haladtunk semmit, de sajnos, ez egy ilyen játék. Nem a mi kezünkben van a döntés. Amit meg tudunk tenni, azt továbbra is megtesszük az épület ügyében, tehát, minimális festészeti beavatkozások továbbra is várhatóak. Többek között a kar munkáját támogatandó indítottuk el a Fogadja örökbe a Fricsay-terem székeit! elnevezésű mozgalmat, ami nagyon pozitív visszhangra talált. A napokban újabb befizetések, örökbefogadások történtek, ráadásul több dékán kollégám részéről is.

Folyamatosan nyújtunk be pályázatokat infrastruktúra és egyéb fejlesztések terén. Pályázati pénzekből fedezzük azokat a mesterkurzusokat, amik voltak, vannak és lesznek, Rost Andreától Csalog Gáborig. Ma indult turnéra a vonószenekar Pulába, három koncert erejéig, melyek szintén mind pályázati keretből valósulnak meg. Büszke is vagyok kollégáimra, hogy olyan profik, hogy benyújtott pályázataik többnyire pozitív elbírálásban részesülnek.

Ezek mind jó dolgok, de ha valaki belép az épületbe, az mindezt nem látja. Őt az érdekli, hogy omlik a vakolat, vagy, hogy a függőfolyosóra még mindig ki van írva, hogy tartózkodásra nem használható, mert életveszélyes. Viccesen szoktam mondani, hogy remélem, egyszer majd egy éjszaka leszakad, és benne leszünk a Délmagyarban, de bízom benne, hogy senkit nem üt agyon, mert akkor majd a börtönből figyelhetem az új épület átadását.

Egyszerre vagyok elégedett, mert sokat elértünk, és nagyon csalódott, hogy sok mindent nem sikerült megvalósítani.

Engedjen meg még egy, utolsó kérdést! Hogy érzi, milyen kapcsolatot ápol a hallgatókkal?

Azért vállaltam idén a 20-21. Századi műismeret kurzust, mert azt gondolom, minden vezetőnek szüksége van egy olyan tanórára, ahol sok hallgatóval találkozik. Még akkor is, ha ezeken az alkalmakon nem beszéljük meg a napi gondjainkat, egy kicsit mégis közelebb kerülünk/kerülhetünk egymáshoz. Nem volt szerencsés, hogy dékáni teendőim miatt háttérbe szorult a csoportos tanítás.

Aki járt már a dékáni irodámban, az tudja, hogy az ajtóm mindig nyitva áll. Ide nem kell sorba állni, legfeljebb csak akkor, ha éppen tárgyalok valakivel. A HÖK-kel, úgy gondolom, jó a kapcsolatunk, és el is várom tőlük, hogy jöjjenek és kérjenek, mondják el ötleteiket, mondják el, mi bántja őket, miben tudunk segíteni.

Fönt vagyok a legnépszerűbb közösségi portálon, ahol privátban is meg lehet keresni. Valójában meg is szoktak. Időnként vasárnap este is jönnek a kérdések, kérések, de szándékosan nem törlöm a fiókom, mert azt gondolom, a mai világban minden fórumot meg kell ragadni arra, hogy az ember tartsa a kapcsolatot. Nyitott vagyok minden kezdeményezésre, olyannyira, hogy múlt héten határoztam el, hogy felszereltetek egy postaládát, amibe bárki, akár név nélkül bedobhatja kérdését vagy véleményét a Karral kapcsolatban. Olyanokat is, melyeket nyíltan nem merne vállalni.

Igyekszem ott lenni minden olyan rendezvényen, ami a hallgatókhoz kötött, és próbálok részt venni minden olyan fellépésen, ahol a Kar hallgatói nagy számban szerepelnek, illetve igyekszem „eladni” őket a különböző karok rendezvényeire. Tehát, ilyen a kapcsolatom a diákokkal. Azt, hogy ez elég vagy sem, mindenki döntse el maga!

Nagyon szépen köszönjük, hogy válaszolt a kérdéseinkre!

A szerzőről