Pp kicsi 45
2017-04-27
151107 sza 019

„Bármi is lesz velem, annak köze lesz valamennyire az írott szóhoz, a papírhoz, a művészetekhez.” – Szabó Balázs interjú

November 7-én az Összegyetemi Gólyabálon adott koncertet Szabó Balázs bandája, melyen eddigi lemezeik mindegyikéről csendültek föl ismerős dallamok. A fellépés előtt életútjáról, zenéjéről és a csalfa ihletről beszélgettünk Balázzsal.

Egy fellépés alatt többféle zenei eszköz megfordul a kezedben, ezáltal felmerül a kérdés, honnan jött a zene szeretete, mi ösztönzött arra, hogy ennyi hangszeren megtanulj játszani?

Gyerekkoromtól kezdve érdekelt valamennyire a zene, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy már ekkor megfertőzött. Édesanyám óvónő, így sok zenei foglalkozáson vettem részt. Beírattak zongorázni is, de ekkor még nem lógott a levegőbe, hogy "hát ebből a srácból zenész lesz". Úgy vélem, hogy gimnáziumi éveim harmadik, negyedik osztályában volt az első komolyabb kezdeményezés. Ekkor tanultam meg gitározni, de nem gondoltam volna, hogy ebből egy ilyen történet és életút alakulhat ki. Ezek után kezdtek el érdekelni a különböző hangszerek. Nagyon-nagyon szeretem mind a távol-keleti, mind a rendkívül érdekes afrikai, indiai hangszereket, és érdekel az, ahogy ők gondolkodnak a zeneszerzésről, illetve a zenéről, emiatt sokszor ki akartam jutni muzsikát tanulni, hallgatni. Végül, ami úgy igazán érdekelt, azt ki is próbáltam. Aztán nagy nehezen benőtt a fejem lágya és rájöttem, hogy egy egész élet sem lenne elég ezek teljes körű megismeréséhez, így inkább kevesebb hangszeren próbálom azt a tudást mélyíteni, amim van.

Tehát mondhatjuk azt, hogy benned van a tanulni vágyás?

Igen. Ha éppen egy zenében hallok valami nagyon furcsa hangszert és megtetszik a hangja, vagy ha akad olyan, amit kifejezetten szeretek hallgatni, azt meg is akarom szólaltatni. Ez a csikóság jellemző rám már a kezdetek óta.

Ez most kicsit úgy tűnik, mintha a zene köré nőtt volna az életed, de gondolom azért másfelé is nézelődtél. Mik voltak azok az irányok, amik szóba jöhettek még?

Tetétlenről - amikor elkerültem a debreceni gimibe - vidéki gyerekként nagy dolog volt, hogy be tudtam keveredni a nagyvárosba. Valamilyen szerencsés, kalandos út folytán eljutottam a Csokonai Színházba is dolgozni, ott aztán lettek olyan barátaim, akikkel zenekart alapítottunk. A 'További Magyar Hangok' nevet választottuk magunknak, és rengeteg verset, prózát énekeltünk. Mindeközben eleinte teológiára jártam nem egészen egy évet, majd kis időt eltöltöttem a tanítóképzőn - úgyhogy majdnem tanár bácsi lettem -, valamint kántor szakon is tanultam egy ideig. Szóval látszik, hogy nagyon keresgéltem a sorsomat, az életutamat. Akkoriban kosárlabdáztam is, szóval nem csak a hangszerek terén érdekelt sok minden, hanem egyébként is. Sok éven át bábszínészként dolgoztam Debrecenben, Kecskeméten és Pécsett. Akkor nagyon úgy tűnt, hogy a zene marad az örök szerelem és hobbi, esténként hol egyedül játszottam kis klubokban, hol a Suhancossal jártuk az országot, napközben pedig bábelőadásokat tartottam és próbákra jártam. Az a fajta személyiség vagyok, akit hajt a versenyszellem, ami kell ahhoz, hogy az ember mind saját magát, mind kollégáit, mind pedig az álmait utolérje. Mindazonáltal így, hogy rengeteg helyen megfordultam, egy dolog biztossá vált: inkább humán beállítottságú vagyok. Tudtam, hogy bármi is lesz velem, annak köze lesz valamennyire az írott szóhoz, a papírhoz, a művészetekhez.

Zenéidben rendkívül fontos és súlyos szerepet tölt be a szöveg, abszolút lehet érezni, hogy nagy a mondanivalójuk. Honnan jönnek ezek, mi az ihletforrás, mi az, amiért ez így alakult?

Az ihlet hűtlen kutya és neveletlen, akkor jön ki-be az ablakon, mikor ő akarja, kénye kedve szerint. Az ember igyekszik nyakon csípni a végét és próbál magának olyan helyzetet teremteni, hogy ki tudja írni mindazt, ami benne feszül, vagy benne van. Nagyon sok írás részben megtörtént álmok, akár víziók alapján születik, előfordul, hogy a vonaton, villamoson, metrón állva tör rám. Ekkor csinálok magamnak kis széljegyzetet a telefonomba és mikor éjszaka hazamegyek, megírom. Van egy-két szófordulat, ami számomra mankó, így onnan elő tudom hívni az egészet. Néha éjszaka fölriadok és fölírom, hogy el ne felejtsem az álmomat, néha pedig hetekig küzdök egy-két verzével, hogyan kéne, hogy lenne még jobb, de olykor csupán leülök, meglátogat az ihlet - írom, írom, írom és kész is. Már kölyökkoromtól kezdve nagyon szerettem azokat a műveket, dalokat tanulni, amikben éreztem, hogy a szöveg még egy mélységet tud adni. Ezért is fordultam sokszor a versekhez, mert hihetetlenül jó alapanyag volt, pont emiatt az ember megpróbálja meghúzni az oroszlán bajszát és esetleg meg is énekeli őket. Aztán a saját dolgaimban is próbáltam ehhez felnőni, vagy legalábbis a szöveget úgy alakítani, hogy még egy hangszerként csendülhessen fel a zenében, ami aztán messzebbre repítheti az egészet. Úgyhogy szeretek utazni a zene mellett a szöveggel, és remélem, hogy nem érnek véget ezek az ábrándok, álmok és történetek.

Ha jól számoltam, idén öt éves a zenekar, s ez idő alatt teljes átszerveződés volt körülötted. Mesélj erről kérlek!

Ki kellett tapasztalnom, hogyan építsem a zenekart, hogyan tartson össze, hogyan utazzon jól együtt egy ilyen történettel és arra is rá kellett jönnöm, hogy sajnos nem mindig tartható a demokrácia. Mindannyian elindultunk másfelé. Én a saját utamat szerettem volna követni, ehhez pedig váltanom kellett, így verbuváltam új zenészeket. Rengeteg ismerős, barát ajánlott lehetőségeket és segített. Megálmodtam, hogy a bőgő és a brácsa helyett legyen cselló, ekkor kerestünk egy olyan játékost, aki erre alkalmas. Itt jött a képbe Ölveti Mátyás, összeültünk, elkezdtünk muzsikálgatni és nagyon hamar működőképesnek bizonyult a dolog. A gitáros fiú Harangozó Sebestyént úgy került közénk, hogy fölhívtuk, nem tud-e valakit, aki alkalmas lenne a feladatra, mire azt válaszolta, hogy akár Ő is ráérne éppenséggel. Mivel sokféle formációban zenél, ezért nem is gondoltuk volna, hogy lenne rá ideje, de örültünk a lehetőségnek. A basszusgitárosunk, Acsády Soma és a dobosunk, Ferencz László bő egy éve lettek a kis utazó cirkusz örökös vendégei, előtte sokszor besegítettek, beugrottak, ha zenészhiány volt. Én egyre inkább így dolgozom, így élek, hogy akár az adott munkához, koncerthez is hívunk vendéget vagy más zenészeket is. Kicsit lazábban kezelem ezt a történetet, nincs semmi sem kőbe vésve és ez a jövőre is igaz. A legfontosabb mindig a dal lesz és az a történet, amiről éppen énekelni akarunk, így mindig ehhez szeretném megkeresni a legjobb csapatot, a legjobb fölállást. Remélem, hogy a mostani bandával nagyon sokáig fogunk még együtt, egy hajóban evezni.

Ha már szó volt a zeneszerzésről és a teljes zenekarról, ennek a kettőnek a végeredményéről is kérdeznélek. Az eddigi évek alatt 4 lemez került kiadásra, köztük egy dupla album. Tudnál pár szót mondani róla, hogy melyik hátterében milyen események, érzelmi töltetek állnak?

Mindegyik felölel, összefoglal pár évet és történést. Az első lemeznél még abszolút a Suhancostól való elszakadás érezhető. Nagyon élveztem, hogy akkora szabadságom van, amekkorát csak szeretnék, bármilyen tempót elővehetek, bármit kezdhetek a dalokkal, viszont ez némi nehézségeket is eredményezett, hiszen a semmiből a legnehezebb teremteni akármit. Volt rajta elég sok szám régebbről, amiknél éreztem, hogy maradt még bennük szufla. Így azokat is elővettem, írtam hozzájuk, átdolgoztam őket. Talán egy nagyon útkeresős és kalandos albumnak mondanám, aminek ez volt a feladata és a dolga. Elég nehéz a mi zenei stílusunkat úgy összevarázsolni, hogy ennyiféle motívum megférjen egymás mellett. Néha szinte már népzenének ható történetből megyünk át egy poppos, rockos refrénbe, majd aztán abból egy furcsa funkys verze szerű dolog kerekedik. Ezeket tanulni is kell, így ez a folyamat nem csak egy kérdésfölvetés volt a Megcsalogatónál, hanem próbált megválaszolódni a második lemeznél, ami ahogy utólag hallgatom egy fokkal előrébb lépett, érettebb lett. Az Átjárók című duplalemezt azért szerettem és azért is szól olyan furcsán vagy máshogy, mert a szobai csendből íródott és lett fölvéve. Hozzákerült a Pilinszky kiadás, amit teljesen egyedül vettem föl otthon a szobában, ezért ezt a szerelemgyerekemnek nevezném. Volt aztán a Közelebb névre hallgató kislemezünk, ami csak digitálisan jelent meg. Azért is volt izgalmas, mert akkoriban teljesen új zenészekkel dolgoztam, egy még ismeretlen stúdióban, így a környezetváltozás is inspirációt jelentett és remélem, talán egy kicsit rajtahagyta a kezét azon a négy dalon. Ha jobban belegondolok, akkor azt mondanám, ez készítette elő a terepet a legutóbbi lemeznek, az Élet elvitelre című történetnek. Most már azért eltelt annyi idő, hogy erre is picit fölűről tudjunk rálesni, olyan értelemben, hogy ránézünk a feje búbjára, így láthatom az erényeit és a hibáit is. Tudom, hogy ezek a tapasztalatok arra sarkallnak, hogy még jobbat csináljak, ezért remélem, hogy ezek az új ismeretek be tudnak épülni a következő anyagba. Persze mindig az-az ábrándja és reménye egy zenekarnak, hogy a következő lemez még jobb legyen, akár még cizelláltabb és még pontosabb, ha úgy tetszik. Itt a pontos szót nem feltétlenül arra értem, hogy milyen a hangszeres játék, hanem inkább a fogalmazásmódjára - az ember mennyi mindent szeretett volna elmondani és ez mennyire sikerült, vagy épp nem sikerült. Örülnék neki, ha mindez egy fölfelé tartó hullám lenne, de természetesen ezt majd a jövő megválaszolja. A hangszerelés és az egész hangzásvilág nem hiszem, hogy változni fog, hiszen ezt szeretjük, erre a hajóra szálltunk föl és ide is vettünk jegyet.

Ha jól vettem ki a szavaidból, akkor rendszeresen visszahallgatod a régebbi zenéidet, hogy azokból tanulj, és a későbbiekben fejlődni tudj? 

Igen, bár nem szándékosan. Persze ez nem úgy megy, hogy "na Én ma délután leülök és visszahallgatom a korábbi anyagokat", de mindig akarva-akaratlanul szembejönnek a számok akár a rádióban, akár ismerősök által. Ha éppen van egy olyan koncert, amire nagyon-nagyon készülünk, akkor "leporolok" pár régebbi dalt, és megnézem mit lehet rajta változtatni. Persze közel sem biztos, hogy ez javít rajta, sőt, lehet, hogy aki korábban úgy szerette meg a dalt, annak így egyáltalán nem tetszik. Ugyanez igaz az albumverziókra is: a dalok a koncerteken élednek újra, változnak meg, pont ahogy Mi is.

A mai fellépésre mi alapján választottatok számokat?

Tudtuk, hogy hatvan percünk lesz arra, hogy megcsillogtassuk a legjobb formánkat és egy olyan előadást szerettünk volna összeállítani, ami kedvez azoknak, akik csak hallgatni szeretnék és azoknak, akik táncolni is akarnak. Arra gondoltam, hogyha én gólyalábon gólyabáloznék, akkor hogy érezném jól magam. Ezért próbáltam ebbe a bőrbe belebújni és egy lendületesebb történetet összehozni, egy-két mára már örök klasszikusnak mondható elemmel.

Nem ez az első alkalom, hogy Szegeden jártok, de vajon mit gondoltok a városról?

Szerencsére a zenekarral minden évben eljutunk Szegedre, úgyhogy rendszeres látogatói vagyunk a városnak és élvezzük is a gyümölcseit. Régebben a színház miatt sokat jártam erre, és rengeteget muzsikáltam az itteni sétálóutcákon, így ez nekem örökké egy jó hely marad. Most pont olvasom Gyarmati Fanni naplóját, amiben nagyon sokat ír a szegedi éveiről, így olyan jó úgy olvasni ezeket a sorokat, hogy Én is el tudom képzelni és szinte látom magam előtt az utcákat és utakat. Boszorkányégetésen is voltam kint a Tisza parton, meg hát a nyári SZIN fesztivál mindig egy jó kaland. Igyekszünk úgy ide jönni, hogy megtudjunk állni egy jó halászlére útközben. Ez már hagyomány, amit most is betartottunk egyébként.

Végül az utolsó kérdésem - pár mondatban mit üzennél az itteni egyetemistáknak?

Talán azt a nagyon fontos dolgot, hogy mindig tudjanak újrakezdeni.

Szeretném így interjún kívül is megköszönni Szabó Balázsnak, hogy szánt a kérdéseimre néhány percet. Azt hiszem sokunk nevében kijelenthetem, hogy várunk titeket vissza minél hamarabb!

A szerzőről