Pp kicsi 45
2017-09-23
Mek.oszk.hu

Petrovics Emil emlékkoncert

Petrovics Emilről, a magyar köz – és művészeti élet kiemelkedő alakjáról a Szegedi Tudományegyetem Zeneművészeti Kara egy koncerttel emlékezett meg a Kortárszenei és Előadóművészeti Szakkollégium keretén belül. 

Írta: Molnár Gábor Edina

       Petrovicsi Emil a 20. századi magyar zenei élet kiemelkedő alakja: számos filmzenét, instrumentális és vokális művet komponált. Tevékenykedett a Fővárosi Petőfi Színház zenei vezetőjeként 1960 – 64 között, tanított a Színház- és Filmművészeti Főiskolán 1964-től, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán 1968-tól, a Magyar Állami Operaház élén több ízben állt, 1967 – 1999 között pedig az Artisjus elnökeként is tevékenykedett. Munkásságát számos rangos kitüntetéssel ismerték el. 2011-ben hunyt el.

       A hangverseny műsorának összeállítása rendkívül izgalmas volt: hallhattunk Petrovicstól vokális, szóló és kamaraműveket egyaránt. Aki kevésbé volt jártas a zeneszerző munkásságában, a közel egy órás hangversenyen nagyjából megismerhette a jelentősen folklórból merítkező, gyakran a filmzene eszközeivel élő, számomra tréfás és Bartókot idéző stílusát.

       Az első műsorszámot, a Cassazionét (fordításban tréfás, hangszeres szerenád) Póti Bálint, Pintér Attila, Kovács Áron trombitán, Simon Áron harsonán, ill. Nagy Zsolt tubán adták elő. A négy tételes mű gyors tételei rendkívül pezsgőek voltak, az utolsó tétel, a Finale kezdetekor már ujjongtam, ekkor kezdődtek el a kvartépítkezések. A harmadik tétel, mint utólag kiderítettem a Notturno, egy kicsit nyugtalan volt, a bensőségessége nem ragadott meg.

       Másodikként Nagy Enikő előadásában hallhattuk a II. rapszódiát mélyhegedűre. A rendkívül szeszélyes, kortárs hangvételű művet motívumok sokasága tartotta össze. A brácsaművész előadása rendkívül szabad és magabiztos volt, de egyben végig egy zaklatottság jellemezte.

       Harmadikként egy csembalóra írt szólóművet hallhattunk, a Négy önarcképet álarcban Bereczky Julianna előadásában. Már önmagában a csembaló 20. századi felhasználása rendkívül izgalmas, maga a mű pedig nagyszerű! Hogy voltak tévedések az első tétel fúgájában? Engem nem igazán érdekelt, mert annyira jól és izgalmasan van megírva, hogy egyszerűen csak vártam a folytatást, hogy vajon mi történik, hogy vajon hogyan használja fel a csembaló adottságait Petrovics. A szvitszerűen felépülő mű második tételének virtuóz kergetőzését pajkos trillákkal ékesítette a szerző. A harmadik tétel Sarabande-ja lágyan ringatott minket a barokk táncok mezején, majd a negyedik tétel feltételezhetően Gigue-je hihetetlen virtuóz sebességgel zárta le a szvitet.

       A következőkben egy igazán érdekes vokális művet hallhattunk Bátori Éva ének és Zsigmond Zoltán zongora előadásában. A Shakespeare-dalok ötlete engem szintén megragadott, igazán izgalmas egy reneszánsz költő művét 20. századi hangzásban feldolgozni. Számos helyen a Kékszakállú herceg vára hangulata köszönt vissza ránk (főleg melankolikus részeknél), néhol a reneszánsz eszközei bukkantak elő, felcsendült a falala is.

       Utolsóként a Passamezzo e saltarello hangzott el S. Dobos Márta hegedű és a Zeneművészeti Kar Ütöegyüttesének előadásában. Bár a pakolás sokáig tartott, a közönség figyelme megbomlott, kerestek elhagyott ütőket is, érdemes volt várni a művészekre. A hegedű hangja gyönyörűen illeszkedett bele az ütősök kíséretébe.

       Izgalmas volt végighallgatni ezt a fantasztikus koncertet, remélhetjük, hogy sok ilyen hangversenynek ad majd otthon a Fricsay-terem.

A szerzőről