Pp kicsi 45
2017-11-19
M  he    1647027 e1412149093607 991x1024

Aki háromszor verette meg Döbrögit –képzelt riport a ma 188 éve elhunyt Fazekas Mihállyal

Bevallom, kissé zavarba jöttem, amikor megkaptam a felkérést, hiszen olyasvalakit készülök interjúztatni, aki nem elég, hogy megjárta a katonaszakma ranglétráját, végigharcolta a Habsburg háborúkat – egy alkalommal el is hagyta kisujját a harcmezőn – de a magyar irodalom egyik legkiválóbb alakja. A felvilágosult, mégis enyhén romantikus költő, íróval, Fazekas Mihállyal beszélgettem.

Debrecen egyik legszebb helyére, a botanikus kertbe beszéljük meg találkozónkat. Kora tavaszi napsütés köszönti az ébredező növényeket, és már egy-két rovar is, bátorágáról bizonyosságot téve előbújt a téli alvóhelyről. Épp a Magyar Füvészkönyvet lapozgatom, amelynek megírásában maga Fazekas Mihály is segédkezett, amikor egy bajszos úriember ma már ódivatúnak mondható, mégis elegáns polgári ruhában, fekete kalapban sétál felém kényelmesen, s szinte hetykén felém kiált „Komolyan azokat az ósdi ábrákat bámulja, mikor itt van maga előtt a csoda?” – kérdi, s kényelmesen leül mellém, tekintetét arra a bizonyos csodára szegezi.

Szégyen, nem szégyen… zavarba jöttem. Ezt persze újságírói profizmussal, mély hallgatásba burkolózva bőszen titkolom. Fazekas úr, észrevéve szótlanságom, enyhén megköszörüli torkát, s szigorú bariton hangja meglágyul. „Tudja kisasszony, a botanikus kert 1807-ben kapta meg a városi tanácstól ezt a helyet, itt írtuk meg Diószegi Samu barátommal azt a könyvet, melyet magácska a kezében szorongat.” – bajsza alatt nosztalgikus mosoly jelenik meg. „Sok emlék fűzi ide?” – kérdezem halkan, tudván, kissé ostoba a kérdés, de mégiscsak el kell valahogy kezdeni egy beszélgetést, nem igaz?

„Természetesen igen.”- válaszolja. „ Miután visszaköltöztem Debrecenbe, valahogy elragadott a természet varázsa, és rengeteg költeményhez adott ihletet ez a hely. Ahogy visszaolvastam műveim, érdekes mód valahova a berzsenyis óda és a népi könnyedség közé elrejtettem önmagam. Tudja, a háborús évek alatt több rendfokozatot is elértem, voltam hadnagy, főhadnagy, közben rengeteg csatában megfordultam: harcoltam Galíciában, s Moldvában is. Minél tovább voltam a milíciában, minél magasabb rangot szereztem, annál jobban éreztem a csalódottságot, annál inkább vágytam valami másra.” Monológja alatt észreveszem, miként hadonászik karjaival a levegőben, interaktívabbá téve történetét. „Hogyan kötött ki a katonaságnál?” - kérdezem, mialatt költőnk előveszi pipáját, és rágyújt. „ Ha jól emlékszem, 1781-ben lettem a Debreceni Református Kollégium diákja, és eleinte szerettem is odajárni, de mikor úgy éreztem, hogy tanáraim Szathmáry István, Varjas János, Sinai Miklós mellőzni kezdtek, otthagytam az egészet, és beléptem a Császárhuszár-ezredbe önkéntes közlegénynek.”

„Katonaéveinek többsége akkor rosszul telt?” – időközben elvesztettem zavarom, s nyílt őszinteséggel fordulok a mellettem ülő férfihoz, szinte elfelejtve azt, ki is ő. „Dehogy!” – legyint. „Rengeteg gyönyörű helyen megfordultam a katonaságnak köszönhetően. Eljutottam Franciaországba, Hollandiába és ezer más gyönyörű helyre. Itt ismertem meg életem két szerelmét.” – arcán szelíd mosoly jelenik meg, én pedig azon töröm a fejem, miként tudnám kipuhatolni a két titokzatos hölggyel való kapcsolatát anélkül, hogy botrány legyen a vége. Szerencsére erre nem kell megoldást találnom, az ábrándos úr mondja magától „Az első egy román parasztlány, Ruszánda volt, de boldogságunk nem tartott sokáig, ugyanis a katonasors elszakított minket, történetesen áthelyeztek Franciaországba, ahol megismertem Amelie-t. A sors kegyetlen iróniája, hogy rövidesen tőle is el kellett válnom, ugyancsak áthelyezés miatt.” – sóhajt. Hagyok pár perc gyászidőt, míg szerelmei emlékét visszateszi szívének megfelelő fiókjába. Nem kellett sokat várnom. „De ez réges-régi történet!” – mosolyodik el, mélyet szippantva pipájából. Azt hiszem itt a pillanat, hogy kifejezzem gyermekkori rajongásom leghíresebb műve iránt. „Ha jól tudom,” – hangom nyugodtságot és tárgyilagosságot tükröz, szívem mégis zakatol –  a katonai évek után hazajött Debrecenbe, segédkezett újjáépíteni a nagytemplomot, amit tűzvész pusztított el, és aktív alkotói munkába kezdett: A tavaszhoz és a Nyári esti dal, Az én poézisom című költemények ekkori születtek (természetesen, már korábban is írt költeményeket: Az öröm tündérsége, Mint mikor a nap és Végbúcsú Ámelitől, Rajta vitéz! stb., a szerk.), ám mégis leghíresebb mindközül a Ludas Matyi. Mesélne erről a költő úr?”

„Ó, én nem vagyok költő, csupán a kulturált ember passziójának tartom a költészetet! De igen, a Ludas Matyi. Az első változat 1815-ben jelent meg Bécsben, akkor még név nélkül. Egyébként már 1804-ben megírtam, de Kazinczy Ferenc számára nem volt méltó ahhoz, hogy megjelenjen. Valószínűsíthetően azért is jelenttettem név nélkül, majd dolgozván kicsit rajta, 1817-ben újra kiadattam, immáron monogramommal díszítve. Emlékszem, 36 koronáért árulták anno, és a befolyó összeget később a szombathelyi és a körmendi tűzkárosultak megsegítésére ajánlottam fel, mert tudván mekkora tragédia az, amikor hűn szeretett városa az embernek lángra kap, és minden, amit szeretett benne, elpusztul.” – egy perce elcsuklik hangja, de korához illő magatartás szerint nem engedi, hogy könnyei kipotyogjanak, így köhögéssel palástolva fájdalmát, témát vált. „Az imént értesültem arról, hogy halálom után három évvel megjelent egy harmadik kiadás is Budán, ami igen nagy népszerűségnek örvendett.”

„Már csak egy kérdésem lenne Önhöz Fazekas úr; hány éve is halott pontosan?”

„Ma napra pontosan száznyolcvannyolc éve.”

„Köszönöm az interjút!”

A szerzőről