Pp kicsi 45
2017-08-19
F.lajk%c3%b3 orsolya

"A múzeum lelke"

F. Lajkó Orsolya, a szegedi Móra Ferenc Múzeum régész, adattáros munkatársa révén nyerhetünk betekintést egy régész mindennapjaiba. 

A mindemellett etnográfus és történész szakmai tevékenységét 2015-ben Tömörkény-díjjal jutalmazták. F. Lajkó Orsolya az SZTE régész hallgatói számára bizonyára nem ismeretlen, ugyanis megbízás keretén belül évek óta tart órát és szakmai gyakorlatot számukra.

Mióta dolgozik a múzeumban, és hogyan került oda?

Kötődésem a múzeumhoz már egyetemi hallgatóként kialakult. Előadásaink jelentős részét a múzeum könyvtárában hirdették meg és részben az itt dolgozó szakemberek oktattak. Dr. Trogmayer Ottó, múzeumigazgató-professzor vezette a Régészeti Tanszéket, akinek példaértékű, különleges és magával ragadó személyisége áthatotta az egész intézményt. Az lett az álmom, egyszer majd én is itt dolgozzak…

Aztán az egyetem elvégzését követően, az akkor újonnan szerveződött Kulturális Örökségvédelmi Hivatalhoz kerültem régészeti felügyeleti munkatársnak, Csongrád és Békés megye örökségvédelemmel kapcsolatos hatósági és szakhatósági ügyeit intéztem. 2003. évben adódott egy szerencsés lehetőség és azóta régész-muzeológusként itt dolgozom.

Mióta tart órát az egyetemen és fogad a múzeum szakmai gyakornokokat onnan? Milyen tapasztalatai vannak a hallgatókkal kapcsolatban? 

Közel 10 éve oktatok meghívott előadóként az egyetem Régészeti Tanszékén és lényegében azóta jönnek hozzám hallgatók az egyetem által előírt kötelező múzeumi gyakorlat letöltésére. Azt gondolom,hogy egy múzeumban a legizgalmasabb hely a gyűjtemény, legyen az régészeti, néprajzi, történeti vagy természettudományi. A múzeum lelke. Itt koncentrálódik az az elképesztő mennyiségű kulturális hagyaték, amelynek megőrzésére, kezelésére és tudományos igényű közzétételére egy múzeum társadalmi szinten szerződött.

A közel 10 éves előadói tapasztalatom, hogy bár a hozzám „betérők” sokan vannak és sokfélék, vannak a „passzívok”, akik mintha vendégégbe jönnének, leülnek, talán még unatkoznak is, várják a „műsort” és vannak a mindenre nyitott, kíváncsi érdeklődők, akik aktívan vannak jelen, figyelnek, gondolkodnak és kérdeznek; értük érdemes tanítani.

Már a gimnáziumban, a továbbtanulás kapcsán fel szokott merülni a kérdés - talán inkább a szülők részéről-, miként fognak tudni elhelyezkedni gyermekeik az általuk választott szakon szerzett diplomával. Hogyan látja ma a régészet, illetve a régészek helyzetét Magyarországon?

A régészszakma iránti munkaerő-kereslet telített, ráadásul a képzés is túlspecializált lett, egyszakos, sőt ún. korszakos régészeket képeznek. A ’90-es években egy évfolyam maximum 8-9 hallgatóból állt, legtöbben 2. vagy 3. szakként hallgattunk régészetet, és vágyunk szerint munkát találni akkor sem volt könnyű. Az azóta intézményi és jogszabályi szinten is átalakított örökségvédelem, – a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal, a Forster Gyula Nemzeti Örökségvédelmi és Vagyongazdálkodási Központ, a Nemzeti Örökségvédelmi Központ felállítása, valamint a nagyberuházások előtti, törvény által előírt kötelező régészeti munka – szélesítette az elhelyezkedés lehetőségeit, de mindezekkel együtt jelentősen növelték is a régészképzés volumenét. A tanulmányok BA szintű átstrukturálásával már három év alatt szerezhet valaki régész technikusi végzettséget, amivel szintén új helyzetet teremtettek. Talán nem is az a fő probléma, hogy túlzott létszámmal képeznek régészeket ma Magyarországon, sokkal inkább az, ha mindez a minőségi képzés rovására megy.

Ön anno miért ezt a pályát választotta? Mi foglalkoztatta akkor a leginkább, és ha ez változott, miként történt ez az évek alatt? Jelenleg mi érdekeli, mit szeret benne a legjobban?

A gimnáziumban két legkedvesebb tantárgyam a biológia és a történelem volt, mindkettőben kimagasló eredménnyel teljesítettem. A továbbtanulás során komoly kérdés lett, melyik irányba induljak. Édesanyám és édesapám tanárok, ezért igyekeztek távol tartani e hivatástól, végül a biológia mellett döntöttem. Felvételt nyertem a Budapesti Műszaki Egyetem biomérnök szakára, amit az első szemesztert követően elhagytam, és felvételiztem a József Attila Tudományegyetem történész képzésére, majd ezt követően, régészet és néprajz szakokra. Mire a történész – régész – néprajzkutató diplomáimat megszereztem már tudtam, hogy régészként szeretnék dolgozni.

Tehát aki a régészet iránt érdeklődik, legyen bár még gimnazista, vagy épp második szakként erre a pályára kacsingató egyetemista, mit tudna javasolni neki? Mire készüljön fel?

Amikor jelentkeztem, én is feltettem ezt a kérdést. Trogmayer professzor úr akkor annyit mondott: „hát nem kisasszonyoknak való…”. Móra Ferenc egyik novellájában ezt írja: „az ásatás sok gondot adó, tudományos munka, nem cirkusz”. Komoly fizikai munka, erőt próbáló tevékenység. Küzdelem az elemekkel, a széllel, a porral, a sárral, az esővel, a hideggel és a forrósággal, nomád körülmények. Ugyanakkor izgalmas, – még ha nem is annyira, mint az Indiana Jones filmekben, – váratlan helyzeteket eredményező, változatos, sokszínű, és mindig más. Én azt mondom, aki nem tiszteli a múlt örökségét, aki nem állja a fagyot és a napot és nem szereti a föld szagát, az inkább ne legyen régész.

Jelenleg milyen régészeti feltárások zajlanak Szegeden? Nemrégiben olvashattak az érdeklődők egy, a Felhő utcában zajló építkezés során talált 18. századi temetőről. Ennek a munkálatai meddig tartanak még, mik az érdekességei?

Másfél hete ért véget egy megelőző feltárás a Felhő utcában, ahol Szeged város 18. századi temetőjét kutattuk. Régészként is újszerű és izgalmas volt ez a munka, ez idáig ilyen korú temető feltárására nem került sor városunkban. Közel 80 sírt tártunk fel, egy viszonylag kicsi, 300 nm-es területen. A hely, ahol kutattunk a katolikus temetőrész volt, többségében gyermek-temetkezésekkel. A sírok sorokban rendezetten, dél - észak tájolással, sűrűn feküdtek. Az elhunytakat fából ácsolt koporsókba temették, a deszkamaradványok és a koporsószögek megőrződtek. Helyenként vörös és fehér színű festés nyomaival. A sírokból viselethez tartozó kiegészítők, ezüst és bronz gombok, rózsafüzérek gyöngyei és keresztek kerültek elő. A leleteket és a csontanyagot a múzeumba szállítottuk, ahol tisztításuk, konzerválásuk és feldolgozásuk folyik. Reményeink szerint, a nem is annyira távoli jövőben, majd egy kiállítás keretében megcsodálhatják az eredményeket a múzeumba látogatók.

Tavaly jelent meg a „Cserepém ismerem, minemű fazék volt…” című könyve. Pár szóban tudna mesélni a kutatásáról, valamint a könyvről? Lehet tudni, min dolgozik most?

Az egyetemi tanulmányaim alatt fordult az érdeklődésem a magyar középkor és kora újkor iránt. Történész - régész - néprajz szakos végzettséggel különösen izgatott a népi kerámia és a 15-18. századi edényművesség kapcsolata, melyet disszertációm témájául is választottam. Tulajdonképpen ennek a több éves kutatómunkának a gyümölcse ez a könyv. A PhD dolgozatom könyvvé érett változata. A közreadott munka egy tudományos kísérlet, célja annak bizonyítása, miként működhet közre a régészet a népi kerámia eredetének feltárásában, hogyan tágíthatja a meglévő ismeretek körét. A kora újkori edényművességről, főként annak régészeti – történeti – néprajzi összefüggéseiről könyvet írni valódi szakmai kihívás. Nemcsak azért, mert a szkeptikusok árgus szemekkel figyelik, mit keres egy régész az újkorban, de a tudományos vállalás, az interdiszciplináris megközelítés, a heterogén forrásanyag rendszerezése és az összetett kutatási eredmények megbízható szintű ismerete, körülményes és aprólékos feldolgozó munka elé állítja a témában elmerülő kutatót. Könyvemet rendhagyó módon azoknak ajánlottam, akikben motoszkál a kétely a régészettudomány 17-18. századi ismeretek megszerzésében betöltött szerepét illetően.

Az eddigi pályafutására visszatekintve mit tudna kiemelni, amire büszke lehet, illetve amit érdekesnek tart?

A doktori címem megszerzésére, az örökségvédelmi igazságügyi szakértői tevékenységemre, a könyvemre, arra, hogy tavaly megkaptam a Móra Ferenc Múzeum által alapított, országosan jegyzett Tömörkény-díjat, amit, minden évben, a múzeum alkalmazottai és az igazgató döntése alapján ítélnek oda, annak a kollégának akinek ezzel, elismerésül, kiemelkedő szakmai, tudományos munkáját jutalmazzák. Arra, hogy ásatásvezetőként több, mint egy éves Dóm téri „küzdelmem” eredményeként a feltárt Szt. Demeter templom középkori falaiból egy kis „szelet” megőrződhetett (a dóm altemplomában a múlt hónapban átadott, látogatóközpontban megtekinthető). És mindez, a megrendelői racionalitás ellenére, ugyan csak fél siker, de kiálltam azért, amire régészként felesküdtem, a múltunkból megőrizni azt a keveset, ami ránk maradt. Mégis mindenek mellett talán arra leginkább, hogy legyőzve önmagam, három éve, egy vállszélességnyi résen aláereszkedtem a felsővárosi Szt. Miklós templom akkor felfedezett kriptájába, egy jövőbeni kutatás okán. Akik ismernek, tudják, hogy a mélységtől és a bezártságtól pánikszerűen félek.

A végére: ha a munka végeztével leteszi az „ásót” vagy épp az irodában a billentyűzetet, mivel foglalkozik a szabadidejében?

Ha tehetem, akkor is a szabadban vagyok, sétálok, túrázok, hegyet mászok és kerékpározok. Szívom magamba a föld szagát, gyűjtöm az erőt…

 

Képek forrása: museum.hu, artnews.hu, F. Lajkó Orsolya

A szerzőről