Pp kicsi 45
2017-10-19
Img 4011

STAR WARS a Szabadtérin!

A bolygó hollandi kritika

A Szegedi Szabadtéri Játékok 85. évada is hagyományosan operával indult, amely ez alkalommal Richard Wagner A bolygó hollandija volt méghozzá Paul Potts főszereplésével.

Nem titok, hogy ez a műfaj cseppet sem bír akkora vonzó erővel, mint egy musical – például nem véletlen, hogy a Mamma Mia! immár három éve fut töretlen sikerrel, a mai napig teltházas előadásokkal – épp ezért találták ki a szervezők, hogy híres személyekkel próbálják csábítóbbá és hívogatóbbá tenni ezeket a darabokat. Gérard Depardieu ezért alakította Napóleont a Háry Jánosban két évvel ezelőtt és Katarina Wittet is ezért hívták tavaly. Idén pedig Paul Potts érkezett Szegedre.

Az Álarcosbál bálkirálynőjeként gurították(!) nagyjából 20 másodpercre a színpadra Wittet tavaly, ami nagy port is kavart. Sokak háborodtak fel, hiszen többen érkeztek azért a darabra, hogy lássák korcsolyázni Katarinat. Az idei évadban Paul ellenben egész nagy szerepet játszott, többször és több jelmezben is feltűnt. Egy kedves kis mackó volt a színpadon Kormányosként.

Az előadás végig nagyon kreatív megoldásokkal dolgozott. A rendező, Szabó Máté izgalmasan modernizálta a hollandi történetét. Az elátkozott hajó jelen esetben űrhajó volt, ami az univerzumban bolyongott. A címben szereplő „bolygó” is tökéletes asszociáció volt ehhez. Tulajdonképpen a legtöbb sci-fi főcímzenéje is komolyzenei, úgyhogy még passzoltak is Wagner dallamai ehhez az egész kompozícióhoz.

Maga a darab is úgy indult, mint egy tudományos-fantasztikus mozifilm. „A Szegedi Szabadtéri Játékok bemutatja Richard Wagner A bolygó hollandi című operáját….” – állt a vetítőn, amin fekete-fehér színben jelentek meg a számok 0-tól 9-ig, amelyekből egyszer csak a zeneszerző arca rajzolódott ki, majd egy asztronauta és persze csillagok. A fiatal rendező, Szabó Máté szerénységét éreztem, amikor a legutolsó kórus és segítő neve is megjelent már mint közreműködő ebben a „kis levetített introban” az elején, mire utolsóként tűntette fel saját magát rendezőként. Ez mindjárt szimpatikussá tette. Hiszen ha belegondolunk, a legtöbb filmben a rendező az első, akit ki szoktak emelni.

Hosszú évek óta először, nem a megszokott szegedi kórust hívták énekelni, ami utólag nem is bizonyult túl jól kifizetődő döntésnek. Nem lehetett könnyű dolga ugyanis Kesselyák Gergely karmesternek, aki nem kedvtelésből vette fel sajnos túlságosan gyakran is a füleire a fülhallgatót, hanem, mert több szóló és a kórusrész is playbackről ment. Így ahhoz a felvett anyaghoz kellett igazítania a Szegedi Szimfonikus Zenekar játékát. A dolog még szembetűnőbb volt, mert a kivetítőkön mutatták Kesselyákot, ahogy dirigált. Hajviselete miatt – ugyanis a dirigens úr kopasz – Mickey egér fülekként világított a fekete füles a fején, amit le-felvett az előadás alatt attól függően, hogy mikor ment felvételről az adott tétel. Ha ezt nem is szúrta ki a néző, elég volt fülelni hozzá, ugyanis teljesen máshogy szólt a hangszórókból a felvett hang, mint az, amit élőben énekeltek. Természetesen érthető, hogy figyeltek a hangok tisztaságára és, hogy nem akartak minősíthetetlen darabot kiadni a kezükből zeneileg, de azért mindig kellemetlen szembesülni azzal, ha valaki playbacket használ…

Wagner játékos dallamait mindenesetre élvezet volt hallgatni a zenekar előadásában. A kifejezetten instrumentális részeknél a szereplők kiválóan mozogtak a zenére: például a hollandi csapata a vontatott lépésekkel vagy amikor kezdett sejtelmessé válni a muzsika, mindjárt nekiiramodott az adott  karakter. Egyszóval végig összhangban voltak a színpadon történtek a zenével.

Már az előadás legelején észrevettem, hogy milyen jól kihasználják a fényeket és az árnyékokat. A színpadon kialakított erkélyeken álló szkafanderbe csomagolt űrhajósé volt a kedvencem (Paul Potts volt személyesen!), elképesztően jól nézett ki, ahogy játszott a díszlet falain az árnyéka. Aztán egyszer csak leeresztették a „filmvásznat”, amire a darab elején kivetítettek és láthatóvá vált az óriási félgömb, ami az egyik oldalról bolygó a másik oldalára fordítva pedig hold volt. A monumentális díszlet nemcsak méreteiben volt hatalmas, kiváló energiákat adott ahhoz, hogy nézőként el akarjam hinni, hogy ez igenis az univerzumban játszódik. Hát még az apró házak a színpad szélén, érzékeltetve, hogy messze vannak az otthonuktól. Hogy szánt szándékkal vagy véletlenül azt nem tudom, de az a kis falu ezekből az aprócska építményekből pont olyan hatást keltett, mintha mézeskalácsból készült volna. Egymás erőteljes kontrasztja volt ez a két díszlet.

Wagner cselekménye elképesztően lassú. Az első felvonás végére eljutottunk odáig, hogy egy legénység összeakad az átok verte csapattal, akik hét évente kapnak rá lehetőséget, hogy megtörjék azt. Az idősebb kapitány, Daland (jelen esetben Altorjay Tamás basszusa) felismeri, hogy „jéééé, a hollandi igencsak pénzes, oké, akkor hozzáadom a lányom.” Na és úgy körülbelül ennyi. Ennek ellenére valahogy nem vált vontatottá: az effektek, a díszlet és a dallamok mellett Füzér Anni jelmezei is feldobták az egészet. A kapitány hatalmas narancssárga szkafanderben pont úgy nézett ki, mint az óriásrépa a mesében, amit egyszerre próbál kihúzni a fél falu. A hollandi napszemüvegben volt, hosszú fekete köpennyel, ami meg épp olyan volt, mintha Keanu Reeves lépett volna ki Neoként a Mátrix valamelyik részéből, csak ő hét év után lett újratöltve. Amúgy is illett a lassú cselekményhez, idézte a „bullet time-ot”, ami a trilógiában volt az a bizonyos emlékezetes direkt lelassított mozgás… :-)

Tavaly az Abigélnél a háború érzékeltetésére egy repülő szállt el a szabadtéri színpada felett. Most itt A bolygó hollandiban űrhajót szimbolizáló drónt reptették fel különleges effektként. Klassz elem volt ez is. A legénység, aki valószínűleg az ezt megelőző feldolgozásokban tekerte az árbocot meg a fővitorlát, itt laptopokon kalibrálta az útirányt, az egész hangulat egy NASA űrállomást idézett.  

A második felvonásban megismerhetjük Sentát, Rálik Szilvia előadásában, aki nadrágban, bőrkabátban és csizmában tűnik fel, ami jól ellentétezi a csupa kék szoknyás női kart a színpadon.  Azonnal érzékelteti, hogy ő más, mint a többiek.  László Boldizsár mint Erik, a vadász is  erősen kiforrt karakter volt. Az egész színpadi díszlet beleremegett, amikor kirúgta az ajtót dühében.  Ők formálják meg hárman, a hollandi, azaz Kálmándy Mihály, Senta és Erik a szerelmi háromszöget. Kár, hogy az életben nem ilyen egyszerű. A hollandi és Senta nézik egymást csöndben. A kapitány ajánlgatja a férfit a lányának: „Valld be: nemének dísze ő!” Aztán ennyi, onnantól mehetnek is esküdni… ? Ne már Wagner… most komolyan? :-) Na jó, persze nyilván volt ott még bonyodalom, de nem szeretnék spoilerezni.

Sok modern eszköz, speciális trükk és mindez beépítve egy 19. századbeli operába.  Kár, hogy július 2-án csak félig-meddig teltek meg a szabadtéri sorai. Kár lett volna kihagyni. Nem igaz, hogy mi fiatalok ne szeretnénk a komolyzenét. (Hiszen a Tom és Jerry-n nőttünk fel! :-) ) Sosem lehet mindenkinek egyformán kedvezni: a fiataloknak élvezhetőbb lehetett így operát nézni és hallgatni, bár nem vagyok biztos benne, hogy az idősebb korosztály, aki általánosságban nagyobb számban látogat el erre a műfajra, makulátlanul elégedett lett volna épp a modernsége miatt. Mindenesetre nekem már csak Yoda mester hiányzott a színpadról. Köszönöm az élményt!

Fotók: Pordukciós Egyesület

A szerzőről