Pp kicsi 45
2017-06-26
Pompeji 2

Pompeji - Élet és halál a Vezúv árnyékában

Lazanyecz György gondolatai a Móra Ferenc Múzeum Pompeji-kiállításáról

A múzeum nagytermébe lépve különös érzés fog el. Jobb kéz felől egy női viaszszobor, egy római matróna üdvözöl. Minden várakozásom - elszenesedett holtakról, számadatokról, a légkört belengő vulkáni hamuról, a groteszk, átható pusztulásról - szertefoszlik. A pompeji életnek vagyok szemtanúja. Markáns bigottéria tükröződik a római város minden aspektusáról, legyen az közfürdő vagy fórum, színház vagy az a tény, hogy minden városrész saját istennel büszkélkedhet. Ahogy körbe haladok a kiállítóteremben és az egykedvű, fekete táblákról egyre több érdekességet tudok meg a pompeji-i (római) orvosi eszközökről, katonai sisakokról, színészi maszkokról, hatalmába kerít a polgári kényelem hétköznapisága. Amíg freskókba ágyazott kampányszlogenek, és antik császári szobrok néznek rám, elfelejtem a gyilkos Vezúvot.

A tárlat második fele egy hosszú folyosóút. Ennek elején a „sokszínű építészeti stílusról” szóló kisfilm és a mozaikképek egy középiskolai művészettörténet óra benyomását keltik: a kiállítás laposodik, az érdeklődésem ezzel egyenes arányban csökken.

Ahogy az ezt követő kiállítási tárgyakkal megismerkedem, egyre közelebb kerülök a pompeji-i polgárhoz, mint emberhez. Pénzügyek, házioltárok a már említett bigottéria jegyében, házi isteneket ábrázoló néhány centis szobrok. Az ez után következő főzőedények, ágyak és más használati tárgyak a hétköznapok fásult kényelmének benyomását keltik. Ugyancsak ezt hívatottak alátámasztani a római kertkultúra emlékei és olyan kispolgári szórakozási formák említése, mint az egyszerű játékok, név szerint a malom játék (mely mint kiderült római találmány), valamint a fej vagy írás.

Savanyú arccal, nagyot ásítva sétálok a következő kiállítóterembe, ahol gyomrosként ér a minimalista átvezető: egy darabokra törött asztal és egy elszenesedett, szilánkjaira hullott hordó felirat nélkül.

Eljött hát, ez itt a vég kezdete.

Bűntudattal vegyes, gyermeki érdeklődéssel vetem bele magam ezrek haláltusájának emlékébe. Egy elsötétített kisszoba, székek, vetítővászon: gyorsított felvételen, irtózatos hanghatások kíséretében követhetjük végig első nézetből az egykor virágzó város pusztulását az intő jelekként szolgáló, apró földrengésektől egészen a hamuvá égett, eltemetett Pompeji-ig.

Egy egész percig nem jutok szóhoz; vár rám a kiállítás utolsó előtti terme. Száraz tényként közli a látogatókkal egy hangfalból egy női hang az elképzelhetetlen borzalmat: akkor, Kr. u. 79 augusztusában mintegy ötezer ember főtt(!) halálra a Vezúv robbanásának következtében keletkező hirtelen hőhatástól. Őket vastag, vulkáni hamuréteg vonta be abban a pozitúrában, melyben életük utolsó kínkeserves pillanatában a menekülésért igyekeztek. A katasztrófa nem kímélt sem férfit, sem várandós, fiatal nőt, sem állatokat.

Átsétálok a kiállítás utolsó termébe ahol adatok fogadnak a vulkáni kőzetekről, ásatásokról, de a letargián, melybe Pompeji lakóinak sorsa ejtett, ez már nem segít.

A pompeji kiállítás mesterien építkező, kötelező darab a téma iránt egy kicsit is fogékonyaknak. Ne riasszon el senkit az unalmas, a római polgári életet bemutató része a tárlatnak, ez mind az összhatás része, hogy, mikor szembesül a látogató a sokkoló elmúlással, akkor azt valóban akként élje ami: tragédia.


Alkotásaitokat továbbra is várjuk az info.szabadotletek@gmail.com címre!

A szerzőről