Pp kicsi 45
2017-12-12
Mi

Jevgenyij Zamjatyin - Mi

Balogh Gergő gondolatait olvashatjátok Zamjatyin Mi című regényéről

Nagy várakozások közepette vettem kezembe Jevgenyij Zamjatyin Mi című regényét. Az író kalandos élete, a könyv műfajteremtő jellege, az alapanyag mivolta, valamint az, hogy fél órán keresztül kerestem a könyvtárban mind-mind csak a körülötte gomolygó misztikumfelhőt erősítette, így az orwelli verzió, az 1984 után meglehetősen magasra tettem a lécet vele kapcsolatban.

A könyv 1923-ban íródott a magát kommunista alapokon újjászervező zűrzavaros Oroszországban, egy a szakmáját tekintve jégtörőhajó-mérnök tollából. Mivel a rendszer ideológiailag inkorrektnek ítélte a kiadás a gorbacsovi időkig nem élt meg orosz nyelvet, kezdetben angolul, franciául és csehül publikálták. A mű, mint a disztópia irodalmi műfajának megteremtője, Orwell mellett Huxleyt is megihlette, nyomai felfedezhetőek a Szép új világban, valamint forrása számtalan keserű jövőt jósoló írásnak és filmnek is.

A történet szerint a huszonhatodik században járunk, helyszín az Egységes Állam. Történelmét tekintve már túlélte az utolsó világégést, vezetői egy újabb összeomlást nem kockáztatva üvegvárosaikat falakkal vették körül, ami elválasztja az élet minden színterén megszervezett, logikai alapokon nyugvó mechanikus társadalmat a falon túli rengeteg állatias lakóitól. És tényleg minden mechanikus. Megtervezett az élet minden részlete, az üvegpanelekben üveg-prolik élnek, nincsenek titkok. Az állam az intimitást is fennhatósága alá vonta, beszervezte, a szerelemből való testiség, vagy a család teljesen irreleváns. A gyerekeket külön intézetekben nevelik a technika már-már vallásos tiszteletére, s mindezt fentről az Őrzők és aJótevő vigyázza. Az emberek – kikre az író csak „számok”-ként hivatkozik – életét a Rend-táblák irányítják, és közülük Zamjatyin is csak egy, hiszen az egészet első szám első személyben írta. Nincsenek nevek, csak számok, D-503 naplóját tartja az olvasó a kezében, mely életének egy elég zűrös szakaszát írja le.

Az Egységes Állam az űrbe készül. D-503 ezért kezd írásba, hagyatékában megörökítené kora mindennapjait, hogy az INTEGRÁL segítségével materialista világképüket más civilizációkhoz is eljuttassák. Eleinte eléggé naiv. Szeret itt élni, ahol a költészet propaganda, ahol a boldogságra is külön képlet van, és ahol a pihenés sem más, mint a munka közti szünetekben az udvaron való masírozás négyes sorokban. Ez egy tiszta, rendszerezett, lélek nélküli, gépies élet, ezért a naplója eleinteeléggé szürke, lapos, hiszen a„boldog” mindennapok varázsa nem túl lebilincselő. A rengeteg műszaki hasonlattal tarkított sorokat néhol már kicsit nehéz is követni. Persze kisebb adagokban ez rendkívül jó atmoszférát teremt, szinte hallani a fogaskerekek kattogását, érezni a város felett tenyésző füstfelhők szagát. A mű a kezdeti kötelező körök lefutása után akkor válik érdekessé, mikor a főhős szerelembe esik és így, mint általában, minden megváltozik. Minden egyre zavarosabbá válik, mind D-503-nak, mind az olvasónak, – és ezt a zavart elég jól fokozza a számtalan befejezetlen gondolatfoszlány – egy reményvesztett hajsza veszi kezdetét a lelkéért, vagy éppen az ellen, ezt gyakran ő sem tudja. Váltakozva szemléli magát, mint individuumot, és mint szegény, rémálmok gyötörte számot, majd végül, mielőtt választhatna, a forradalmárok oldalán köt ki.

Igazán élvezetes a műből gyakran felmerülő szarkasztikus humor, hogy az író újra és újra összehasonlításokat tesz őseik vallása, a kereszténység, és az Egységes Államban művelt modernitás-vallás között - persze az állam javára -, valamint ahogy a múltat elvetve Beethoven zenéjét vad ösztönök és a képzelet által létrehozott primitív szemétnek titulálják, míg a „Püthagorasz-tétel teljes hangsorú, szögletesen nehézkes futamai” maga a magas-kultúra.

Először a két főszereplő – D-503 és I-330 – közötti szerelem kialakulása a számomra teljesen érthetetlen volt. Nem éreztem úgy, hogy ennek az alapja lelenne fektetve, ám jobban belegondolva ez nem véletlen. I-330 nem az Egységes Állam szülötte, gyökerei messzebbre nyúlnak vissza. Ő a falon kívüli ösztöni világ megtestesítője, aki nem egyszer tetszeleg a gaz csábító, kísértő szerepében, amikor a főszereplőt tiltott szerekkel kínálja, csalásra, majd lázadásra készteti, ezért szerelmük is teljesen ösztöni, gyakran értelmetlen, zavaros és elveszett.

Zamjatyin regénye, habár nem tökéletes, mégis rendkívül súlyos alkotás. Elég nehezen indul, majd egy-két helyen zavarossá válik. Ezt rendkívül jól ellensúlyozza szarkasztikus humora, valamint az, hogy újabb és újabb rétegeket fedezhetünk fel benne, gondolok itt a számomra eléggé nagy felkiáltójeles fal metaforára, vagy akár címének különböző értelmezési lehetőségeire. Bár tiltották, ez mégsem a totalitárius diktatúrák kritikája, mint ahogy Zamjatyin idejében sem az volt. Szerintem sokkal inkább felfogható jelenkorunk egy meghasadt görbe tükreként, egy politikai korrektségbe fulladt világ végjátékának, egy olyan társadalom jellemrajzának, ami a lefojtásokba és tagadásba menekülve remél biztonságot. Persze ahány kor, annyi értelmezés.


Alkotásaitokat továbbra is várjuk az info.szabadotletek@gmail.com címre!

A szerzőről