Pp kicsi 45
2017-06-26
Homar plakat

A homár

Balogh Gergő kritikája Giorgos Lanthimos A homár című filmjéről

A homár az utóbbi évek egyik legérdekesebb filmje volt számomra. A kommentmezőkben felváltva magasztalták az égig, vagy tiporták a földbe, vitatva a művészi értékeit. Habár a port.hu-n a „romantikus vígjáték” besorolást kapta, ettől függetlenül a néző mégsem egy tipikus románcot kap, és még az a flashe is meglehet, hogy a Black Mirror egyik epizódját nézi. A rendező Giorgos Lanthimos, aki eddig sem a könnyen emészthető filmjeiről volt híres, a főbb szerepekben Colin Farrell, Rachel Weisz és Léa Seydoux.

A történet egy fiktív jelenben játszódik, ahol az ember egyedül semmit sem ér. Ha felbomlik egy házasság, az egyedül maradt felet egy intézetbe szállítják, ahol 45 napja lesz arra, hogy társra találjon az intézetben lakó valamelyik másik egyedülálló személyében. Abban az esetben, ha ez nem sikerül, a hoppon maradt felet az általa kiválasztott állattá alakítják át, s így a társkeresést állatbőrbe bújva folytathatja tovább. Plusz napokat persze lehet szerezni, az erdőben élő páratlanok, az intézetből megszököttek levadászásával, akik ott egy a párkapcsolatok minden fajtáját tiltó közösséget építettek ki, s kikhez a főhős a film második felében csatlakozni fog.

A homár egy rendkívül éles darabja annak a tükörnek, ami a hollywoodi romantikus filmklisék által generált hazug párkapcsolati elvárások alatt egyszer csak megroppanni kényszerült és most így, ilyen rideg módon fordul ránk, mutatja meg milyen az intézményesített változata annak a belső hangnak, amit az álomgyár hamis szükségletek generálásával táplál, és ami egyre-egyre csak azt ismételgeti, hogy csak akkor lehetsz boldog, ha párkapcsolatban élsz.

A párbeszédek már-már komikusan semmitmondóak, és ez a butácska színészi játékkal párosítva kiválóan reflektál azon kapcsolatokra, amik az egyedülléttől való félelem kényszeren vagy külsőségekben megjelenő közös attribútumokon nyugszanak. A filmben is ez a párválasztás alapelve, csak olyannal lehet hivatalosan összejönni, kivel külsőségében összeillünk, sánta a sántával, szemüveges a szemüvegessel, elvégre „farkas nem élhet együtt pingvinnel”.

A film látványa lenyűgöző. Persze az erdei vadászat lassítva, komolyzenére már nem egy rendező filmes eszköztárából előkerült, de ebben a kontextusban valami teljesen meglepő módon hat, arról meg már nem is beszélve, hogy mennyire groteszk, és milyen szorongató pillanatokat tud szülni akár egy fa tövében lezajló beszélgetés közben egy, a háttérben feltűnő, az erdei környezettől tök idegen állat annak tudatában, hogy az talán ezelőtt egy ember volt.

Félidő tájt a mérleg úgy tűnik mégis a romantikus film kategória mellett teszi le a voksát, kicsit kiszakadunk ebből a beteges erőlködésből, amit az intézményben folytatnak, ugyanis a főhős David az erdőben megismerkedik, szerelembe esik a fő női karaktert alakító Rachel Weisszel. Ám azt, hogy vajon szerelmük mindent túlélve póni háton történő naplementébe lovaglásba torkollik-e, azt a készítők az utolsó jelenetekkel nyitott kérdéssé deriválják.

A homár korunk fogyasztás alapú párkapcsolat-futószalagjának elég erős szatírája. Viszont az, hogy a párbeszédek lassúk és többnyire a semmibe futnak ki nem teszi könnyen emészthetővé. Humorforrása maga a társadalmi reflexió és az, ha az ember egy-egy jelenetben magára is ráismer, ha valakinek nem kenyere a fekete humor, az nem ezt a filmet választja.


Alkotásaitokat továbbra is várjuk az info.szabaotletek@gmail.com címre!

A szerzőről