Pp kicsi 45
2017-12-12
5

„Nem az utazás nehéz, csak az elindulás!”

Jön a tavasz, s vele együtt a bringás szezon. A bölcsészkar és a TIK épületének környékét több száz bringa lepi el nap, mint nap. Szeged egyik legnagyobb bringásával, Vörös Tamással beszélgettünk. Tamástól többek közt megtudhatjátok, hogy mi motiválja a sportban vagy, hogy mi az, ami nélkül semmiképp sem szabad útnak indulni.

Amikor tekersz valamerre Szegeden vagy a nagyvilágban, nem csak egy hobbit látok benned, hanem annál sokkal többet: szenvedélyt és egy kerékpáros életformát. Hogyan és mikor alakult ki ez?

Az egész 2013. május 10-én kezdődött. Ezen a napon vásároltam meg a kerékpáromat. Felhívom a figyelmet rá, hogy nem kell valami drága csillogó-villogó járműre gondolni, körülbelül 40-45 ezer forintba került! Ekkor még el sem tudtam volna képzelni, hogy valaha én ezzel a biciklivel képes leszek 24 óra alatt közel 400 km-t megtenni. Eleinte csak az iskolába járás jelentette a nagy távolságot, ami naponta oda-vissza 30 km volt. Persze semmi biciklis felszerelésem nem volt még és esőben, rossz időben nem tekertem. Később aztán egyre hosszabb távok jöttek. A legtöbbet talán osztályfőnökömnek, Berec Sándornak köszönhetem: ő mint a Magyarkanizsai Természetjáró Egyesület akkori elnöke rendszeresen hívott kerékpár- illetve gyalogtúrákra. Az első hosszabb, egynapos túrám, ha jól emlékszem, a magyar-szerb-román hármas határkőhöz vezetett, egy nagyobb biciklis társasággal.


Később jött a nagy ötlet: a Balaton-kerülés! Ez volt az eget rengető ötlet. Valahol rábukkantam egy Balatoni Bringakör térképre és innen már nem volt visszaút! Következett az alapvető túrfelszerelés beszerzése, egy alapvető bringás táska, kis kézi pumpa és pár tartalék alkatrész. Sikerült egy túratársat is szerezni, majd a két teljesen amatőr biciklis nekivágott otthonról, Vajdaságból, hogy megkerüljék a Balatont. Sikerült is egy 6 napos túra keretében, amely 964 km-nél ért véget! Ettől kezdve pedig már nem volt kérdés, hogy folytatom-e a kerékpártúrázást.

Mi a legnagyobb motiváló erő abban, hogy két keréken ismerd meg a nagyvilágot?

Legtöbbször egyedül tekerek, túrázom, imádok éjszaka tekerni. Egyedül a semmi közepén, a menetszélen kívül semmi zaj, ilyenkor tud az ember igazán magába fordulni, hogy mit is csinál, miért is csinálja és miért pont úgy, ahogy. Miért nem adom fel? Télen maradhatnék a kellemes meleg szobában, de nem! Én ehelyett felpattanok és eltekerek vagy 100-150 km-re otthonról! De mégis miért? Őrült vagyok! Mindenki őrült egy kicsit. Mindenkinek van valami olyan dolog az életében, amit semmi pénzért nem hagyna abba.
A felfedezés öröme, ez motivál legjobban, bár ezt sokan nem hiszik el. Az emberek, akik útközben rám köszönnek, a kocsijukból integetnek, a fényszórójukkal rám „villognak”, vagy csak az utcán oda kiáltanak, hogy „hajrá, mindent bele” - ők motiválnak igazán. Ki ne akarna eljutni a tengerpartra? Egy hegycsúcsra? Felfedezni a környezetében levő apró kincseket? Bolyongani ismeretlenül egy végeláthatatlan erőben? A kerékpár megadja azt az örömöt, hogy minden apróságnak örülni tudj. Egy forró nyári napon például, amikor épeszű ember ki se mozdulna, de egy kerékpáros az út szélén vágtázik délidőben, majd egy autós hirtelen megáll előtte és a kezébe nyom egy hideg sört, majd jó utat kíván és rohan is vissza a kocsijához, mert feltartja a forgalmat. Kérdem én, mikor történt volna ez meg, hogyha kocsival megyek? Soha! A kerékpár által az ismeretlenek is sokszor ismerősként tekintenek az emberre. A túrafelszerelés láttán biztatnak, lelkesítenek. A kerékpár magát a szabadságot jelenti ebben az utazási formában és persze még olcsó is.

Délvidékiként a határ túloldaláról is rendszeresen kerékpárral érkezel Szegedre, ami azért nem egy hétköznapi látvány, pláne az utánfutóddal. Milyen reakciókat vált ki a „hétköznapi emberből”, mondjuk egy határőrből a látványod?

A határőrök már megszokták a látványom Szeged irányában, két és fél éve szinte minden héten megteszem oda-vissza az Oromhegyes-Szeged távot. Persze ha olyan személy dolgozik, aki még nem találkozott velem, akkor ő kérdezget, sokszor hosszasan elbeszélgetünk. És nem a kötelező "hova megy, meddig marad" kérdésekre gondolok. Nagyon kellemesen el szoktunk beszélgetni, nagyon jó fejek velem! Ha hosszabb távra megyek, ők is csak csodálkoznak rajtam és elismerésüket fejezik ki. Persze néha az általam legjobban nem kedvelt dolgot is meg kell tenni, és ez a csomagok teljes kipakolása. Tehát összességében kimondottan pozitívan fogadják a bringásokat a határátkelőkön.

Úgy tudom, szereted számokban is kifejezni kerékpáros életed. Mit mutat a bringád sebességmérője, hol tartasz? Hány ország áll mögötted?

Igen, egy kis statisztikát vezetek. Nem túl brutálisan, nincs meg visszamenőleg minden napra a teljesítményem, de mégis szeretem megnézni egy többnapos túra megtett távolságát, átlagsebességét és persze az aktuális évben megtett távolságot. Jelenleg hol is tartok? 2013 óta több, mint 45 000 km-t tettem meg kerékpárral, s eddig minden évben túlszárnyaltam önmagam. Országok tekintetében az elmúlt év jelentett nagy ugrást. Volt olyan ország, ahol csak 1-2 településre tekertem be, de persze azt is beleszámolom. Ha minden jól megy, ez a 7-es idén nyáron már legalább tízesre bővül.

A számok mellett a „legekre” is kíváncsi vagyok. Melyik volt a leghosszabb utad, s melyik a legszebb? Melyik volt a legbizarrabb és melyik a legjobb emléked kerékpáros túráid közül?

A leghosszabb táv egy 12 napos túra volt Olaszországba és vissza haza, ami 1743 km megtett utat jelentett! Nemrégiben tervezetlenül is sikerült 24 órán át kerékpároznom. Tervezetten próbálkoztam nyáron, de egy vihar miatt félbehagytam a távot. Ősszel viszont visszakaptam a sorstól. Ugyan nem ebből a célból indultam el, de 24 óra alatt 380 km-t bicikliztem, ami fantasztikus eredmény volt. Napközben akadt egy közel kétórás kényszerpihenőm, amíg Paksnál a kompra várakoztam és mivel nem „rekordkísérletre készültem” elég sok pihenőt tartottam, nem mellesleg túrafelszereléssel.


A legszebb utat megnevezni lehetetlen. A sok kalandból egyet kiemelni képtelenség, mindnek megvan a maga varázsa: az egynapos túra társasággal nem összehasonlítható egy magányos több napos túrával.
A legbizarrabb? Talán az volt, amikor a térkép szerint egyenesen kellett volna menni az erdőben levő kereszteződésnél fenn egy hegytető közelében, de az út csak jobbra és balra vezetett, ezért iránytűvel indultunk tovább a túratársammal.

Sok vidék és így sok – a kerékpározáshoz köthető – (akár nemzetközi) kapcsolatot alakíthattál ki. Legutóbb például lengyel bringás lányokat vendégeltél meg. Hogy találtatok egymásra, s milyen tapasztalatokkal gazdagodsz az ilyen kapcsolatok révén?

A kerékpáros egy hatalmas közösséget tudhat magáénak. Főleg a túrázók tapasztalhatják ezt meg. Amikor egy ismeretlen városban jársz egyedül, csomagokkal felszerelkezve, persze rögtön kiszúrják, hogy turista vagy. Nagy eséllyel pár perc után már szerezni fogsz akarva-akaratlanul is egy barátot, hisz' a sorstársak is rögtön kiszúrnak és érdeklődnek: merre tartasz, honnan jössz, tudnak-e valamiben segíteni. Megesik akár még az is, hogy rögtön szállást ajánlanak neked. Személy szerint én is, ha meglátok útközben egy bringást, aki bármilyen segítségre szorul, legyen az akár műszaki probléma, akár más, azon nyomban megállok és megkérdem segíthetek-e. Még akkor is, ha nem beszélünk közös nyelvet.


A kerékpáros programokon, de még a magányos utazások alkalmával is számtalan új ismerőst, barátot szerez az ember. A hasonló érdeklődésű emberek szinte vonzzák egymást. Vagy csupán a szerencsés véletlenek teszik... A kérdésedben említetted legutóbbi lengyel vendégeimet. Két kedves fiatal lányról beszélünk, akik gondoltak egyet és a tél közepén nekivágtak egy biciklitúrának, Lengyelországból Athénba! És még én vagyok őrült?! Tehát Aleksandra és Nikol Alhénba tartanak és csupán azért télen indultak, mert ez így nagyobb kihívás. Amiért nagyon tisztelem még őket és amitől egyszerűen az állam is leesett, az az, hogy szinte semmi túrakerékpáros tapasztalatuk nincs és így indultak el egy több 1000 km-es útra! Egyszerűen hihetetlen, de mégis valóság!

Egy barátomnál szálltak meg, tőlük jött az üzenet, hogy a két bátor hölgyet esetleg elküldhetnék-e felém. Egy rugóra járt az agyunk, hiszen ezt épp fel akartam ajánlani. Gyorsan kerestem nekik szállást Kiskunhalason is (az utóbbi években, nagyon jó baráti viszony alakult ki az ottani bringásokkal, sok rendezvényükre el szoktam tekerni), majd másnap a két csajszi elé tekertem Szabadkára. Két éjszakát töltöttek nálam, de ez idő alatt annyira megkedveltük egymást, hogy egyik nyári úticélom ők lesznek! És most jön a meglepetés a történetben. Nem beszélünk közös nyelvet. Szégyenlem is, de sajnos én csak magyarul tudok. Tehát a lányokkal, az alapvető angol kifejezésekkel és főleg google fordítóval kommunikáltunk, persze a jó öreg, „kézzel-lábbal” mutogatást is bevetettük! Ez az érdekes kommunikálás fergeteges hangulatot teremtett és már szinte nem is jelentett akadályt az, hogy nem ismerünk közös nyelvet! A túrájuk folytatásaként még sikerült szállást találnom nekik Újvidéken is, egy akkor még számomra ismeretlen, de most már ismerős házaspárnál. Itt a legjobb példa, hogyan is lehet ismerkedni a kerékpározás által, még akkor is, ha pillanatnyilag épp nem is ül biciklin az ember. Egy fergeteges napot töltöttünk együtt, pedig útközben még a fordítót sem hívhattuk segítségül! Azóta is nyomon követem az útjukat, a mindennapjaikat.

Milyen tapasztalatokat jelentenek az ilyen ismertségek? Hogyan is várhatnám el, hogy engem, mint túrázót ismeretlenül segítsen bárki is a nagyvilágban, ha én nem teszem ugyanezt másokkal? Ahogy most segítettem nekik, talán egyszer ugyanígy segítenek majd ők nekem, ha rászorulok.

Jelenleg egy új-zélandi srác bringája várakozik nálam, hogy megérkezzen érte. Sajnos vízumproblémák miatt még nem léphet be az EU-ba, de a bringája Magyarországon volt, amíg ő gyalog folytatta az utazását. Budapestről eljuttatták nekem Szegedre, majd én áttekertem a járgánnyal Oromhegyesre haza. Ide el tud jönni érte és tovább tud haladni a túrájával. Tehát segítünk, ahol tudunk, ez az ilyen közösségek lényege. Ki tudja, talán én is egyszer Új-Zélandon tekerek majd és szükségem lesz egy fuvarra vagy szállásra...

Riportunk második részét hamarosan olvashatjátok oldalunkon!

Fotók: Vörös Tamás/facebook

A szerzőről