Pp kicsi 45
2017-08-17
Duray

Túlságosan is emberi(?)

Lazanyecz György beszámolója Duray Tibor kiállításáról

Borongós pénteki nap. A REÖK Palota felé lépkedve azon tűnődöm vajon mivel érdemelte ki Duray Tibor kiállítása az „Emberi, túlságosan is emberi” címet. Szándékosan megfosztottam magam minden előzetes ismerettől és utánajárástól; első kézből akartam megtapasztalni az élményt.

A tematikusan szervezett kiállítótermek hét részre osztják a művész életművének e látogatható szeletkéjét. Az első terem általam soha még nem tapasztalt mértékben üdvözlendő, de mégis kényelmetlen rokonszenvvel vezet be a művész korai munkáiba. A zömében olajfestményeket a nagyérdemű elé bocsátó első terem képei választ adnak korábbi kérdésemre: stílusával és festményein megbúvó nüanszaival nem csupán érzéseket közvetít Duray, hanem egy-egy konzervált hangulatot és életérzést tesz láthatóvá és mindörökre érinthetetlenné: „túlságosan emberivé”. Ezen műveken - melyeknek fő témája minden esetben a kispolgári, hétköznapi élet egy kiragadott részlete,- jelenik meg egyidejűleg az ábrázolt társadalmi osztály színes gondtalansága, és a harmincas évek vészesen gyülekező sötétsége, árnyai.

A tárlat második terme csupán egy képre összpontosít: az 1968 és 1982 között készült monumentális olajfestményre, az Aranykor című remekműre. A békét és harmóniát árasztó 2 x 10 méteres, frissen restaurált olajfestmény az ókori bukolikus műveket idézi meg, és ábrázolásmódjának a roppant méret elleni hihetetlen finomságával kényszeríti térdre a látogató képzeletét.

Legyen bármilyen áll-leejtő az Aranykor, számomra mégis Duray művészi nagysága a harmadik és negyedik kiállítóteremben jelenik meg. Elsősorban háborús festészete az, mely elemi erővel hat a látogatóra: az élőhalottként embert ábrázoló Elesettek c. mű, 1945-ös dicstelen véget egyedülálló erővel árasztó Háborús c. festmény vagy a Háborús halott c. tusrajz, csak hogy néhányat említsek.

Míg a harmadik kiállítóterem ellentmondást nem tűrő pacifizmusával nyűgözött le és követelte magáénak a kiállítás csúcspontja címet, a negyedik kis, sötét helyiség az, ami számomra megosztott első helyen áll Duray háborús festészetével. Az itt található, épphogy csak több mint egy tucat tusrajz meglepően egyszerű, mégis ijesztően mély intimitást nyújt a nézőnek hétköznapi tárgyak, cselekvések, emberek, tekintetek ábrázolásával (csak a Kontyos című rajzot, csak azt tudnám feledni!).

Bár ezidáig a kiállítás maga volt a csoda, valamiért arra számítottam, hogy véget ért. Rá kellett jönnöm, hogy csak számomra van ez így, mivel következett az ötödik és hatodik terem, ahol az eddigiekhez képest az alkotások elvesztették a „túlságosan is emberi” jellegüket: tájképek és terek az ötödikben, és ablak-, valamint színpadtervek, mely utóbbiakat Moliére Tragédia-komédia c. darabjához készített. Ablakterveinek magasan szakrális szintjei és színpadi rajzainak játékossága is mind csodálatra méltók, de kivetik a látogatót az addigi élményből és ezen a ponton személy szerint unalmasnak találtam a kiállítást.

A hetedik és egyben utolsó terem keretbe foglalja a kiállítást, visszatér a ’30-as években készült képekhez: munkások, portrék, életképek: konzervált hangulatok, életérzések.

Összességében Duray Tibor munkásságának ezen kis, ám annál velősebb szeletét, mely március végéig még megtekinthető a REÖK Palotában, minden olyan érdeklődőnek ajánlom, aki szívesen megismerkedne egy rendkívül egyedi életlátással és tehetséggel megáldott képzőművésszel, kinek egyénisége az intimitás és legbensőségesebb megélések érinthetetlen magasságokba történő emelésében rejlik.


Alkotásaitokat továbbra is várjuk az info.szabadotletek@gmail.com címre!

A szerzőről