Pp kicsi 45
2017-12-14
Testrol kep

Testről és lélekről

2017. március 6-án a Napfény városába látogatott Enyedi Ildikó és Muhi András. Ezen információkra még nem biztos, hogy minden egyetemista rögtön felkapja a fejét. Viszont aki ezen a napon nem látogatott el a Belvárosi moziba, az később rájön, hogy hatalmas hibát követett el. Ugyanis itt mutatták be a Testről és lélekről című magyar filmdrámát. Utána pedig egy közös beszélgetésen vehettünk részt a film rendezőjével és producerével.

Enyedi Ildikó, a Balázs Béla-díjas filmrendező végtelenül szimpatikus és kedves ember, ami kitűnt a közönség kérdéseire adott válaszaiból is. 2017. február 18-án legújabb filmje elnyerte a Berlini Nemzetközi Filmfesztivál fődíját, az Arany Medvét. Valamint a FIPRESCI-díjat és az ökumenikus zsűri díját is megkapta eme remek alkotás.

Igen nehéz ezen információk tudatában bármiféle véleményt is formálni az alkotásról, hiszen nemzetközileg már elismerték. Azonban Enyedi Ildikó is azt mondta, hogy ne féljünk részese lenni a történetnek, és annak ellenére, hogy ennyi díjat bezsebelt a mű, merjünk véleményt formálni róla. Merjünk kacagni a poénokon, és sírni a fájdalmas jeleneteken. Előzetes tudásom nem sok volt a filmről, Ildikó munkáit sem ismertem mélyrehatóan, mondhatjuk, hogy szinte tudatlanul ültem be erre a mozifilmre.

A Testről és lélekről alapvetően egy szerelmes film próbál lenni, ennek ellenére számos metaforára és párhuzamra alkalmas vágóhídon játszódik. Talán alkalmazhatjuk azt a jelzőt is, hogy művészfilm. Elborzasztó lehet számunkra látni, ahogy kendőzetlenül felboncolják a szegény állatokat, azonban az sem lesz épp kellemes élmény, ahogy egyre mélyebbre betekinthetünk a két főhősünk lelkébe. Endre (Morcsányi Géza) a vágóhíd gazdasági igazgatója. Mária (Borbély Alexandra) pedig a frissen munkába álló minőségellenőr. A két személy eléggé sarkítottan jelenik meg előttünk. Márián szinte az autizmus jeleit figyelhetjük meg, aki még egy alapkommunikációra sem képes és a végletekig elzárkózik a külvilágtól. Endre pedig kiégett 50-es, aki már nem vár semmit sem az élettől, mégis bátran nyit a különc új kolléga irányába. Endre és Mária tehát két teljesen különböző személyiség, mégis valami összeköti őket. Hogy micsoda? Egy közös álomkép.

A nyitóképen először két szarvast látunk, vagyis ha pontosabban akarok fogalmazni: egy hím és egy nőstény egyedet. Ekkor mi, nézők még nem is sejtettük, hogy ennek a két állatnak mekkora kulcsfontosságú szerep jut. Egy véletlen során fény derül arra, hogy a főhőseink álmukban maguk a szarvasok, s ők ketten minden éjjel találkoznak eme álomképben. A film szempontjából nagyon fontos ez a motívum. Először pusztán az álommal találkozunk, de még nem sejtjük, hogy ez egy álom, majd utána felváltva láthatjuk a valóságot és az álomképeket. Végül kérdésessé válik az is, hogy valaha még láthatjuk-e a két szarvast…Vajon melyik a fontosabb? Álom vagy valóság? Vajon elegendő az, ha az álomban közel kerülnek egymáshoz, vagy fontosabb az, hogy a valóságban is fejlesszék a kapcsolatukat a szereplők?

A történet, amelyet Enyedi Ildikó boncolgat, véleményem szerint igen érdekes, és nagyon sokáig lehetne játszani, hogy mi is történhet hőseinkkel a különféle szituációkban. Képi világa csodálatos, gyönyörű felvételeket láthatunk a havas erdőről, vagy épp a nem kicsit naturalisztikus marhafeldolgozásról.


A Testről és lélekről egy végtelen hullámvasút volt számomra. A történet ugyan abszurd, de mégis bele tudjuk élni magunkat a helyzetükbe, hétköznapi dolgok történnek benne. Hol nevettem Mária elcsépelt esetlenségén, hol sírtam, mert féltem, hogy nem az lesz a történet vége, amit várunk. Mert a film vége felé közeledve egyre jobban szorítunk a „szerelmeseknek”, ugyanakkor megjelenik bennünk egyfajta hiányérzet is. Fel-feltünedeztet a direktornő egy-egy érdekesebbnek tűnő mellékszálat a szerelmesek mellet (például: a nyomozó korrupt élete, vagy épp Nagy Ervin macsósága), azonban ezek a film vége felé közeledve teljesen eltűnnek, semmissé válnak.


Ugyanakkor a film befejezésével nem lehet problémánk: a maga egyszerűségével izgalmasan zárul, de érzésem szerint sajnos csak nagyon rövid ideig élvezhettük. Hiszen hamar megérkezik a stáblista és felcsendül az utolsó dal. Azonban annak ellenére, hogy a filmnek vége lett, egy néző sem kezdett el pakolni vagy felállni. Mindenki megvárta az utolsó felgördülő betűt is, és hatalmas tapsviharral köszöntük meg Enyedi Ildikónak és stábjának, hogy beülhettünk eme remek alkotására.

A közönségtalálkozónk Ildikó mellett jelen volt a film egyik producere, Muhi András, aki már többször dolgozott együtt a rendezőnővel. Minden kérdésre készséggel válaszoltak. Ildikó elmesélte, hogyan választotta ki a hím szarvas szerepére Góliátot, illetve beszélt arról is, hogy milyen érzés volt átvenni az Arany Medvét. Későbbi tervekről is szó esett, valamint arról is, hogy mennyire hálásak az egész stáb nevében a film pozitív fogadtatásáért.

A film egy kegyetlen helyen játszódik, mégis kontrasztot tud nyújtani végtelen gyengédeségével, amely a főszereplőkből árad. Mindenképpen érdemes megtekinteni Enyedi Ildikó két évtizedes kihagyás után készített munkáját, hiszen a direktornő mit sem veszített tehetségéből. A film megtekintése után pedig merengjünk el kicsit rajta, hogy mit is álmodtunk aznap

Képek forrása:Litera.hu,mixonline.hu,evangélikus.hu

A szerzőről