Pp kicsi 45
2017-04-23
Juh%c3%a1szgyula

"Mint csillagfény az alkony bíborát, ragyogja túl e vérző életet..."

Juhász Gyula - emléksétán vettünk részt, Monostori András vezetésével.

Monostori András túrái immár hagyományosnak mondhatók Szegeden. Idén, a költészet napján az amúgy is tarka palettát új színfolt gazdagította:a mai körsétét Juhász Gyula emlékének szenteltük. 10 állomásunk mindegyikén elhangzott pár, a helyhez kötődő érdekesség, valamint Fabulya Andrea előadásában egy-egy odaillő vers.

Kiindulópontunk stílszerűen a Roosevelt téri Juhász Gyula - szobor volt, ahol a talapzatot is ékesítő Szeged című verset hallgathattuk meg. "Megállok felhős tavaszég alatt,/ S míg megy a víz, és az idő szalad,/ Érzem, hogy az öreg Tisza felett/ Az örök élet csillaga remeg." 

A régi Palánk helyén emléktábla hirdeti, hogy itt élt egykor Tömörkény. Bár azt a házat már lebontották, mégis, ahogy felhangozttak a verssorok, mindannyian könnyedén visszaképzelhettük magunkat a múltba, ahol "az ablakok, mint hű öreg szemek/ S a régi házak is öregszenek". Tömörkény utcájában versében állított méltó emléket a néprajzkutató-író múzeumigazgatónak: "S a csöndben, estben, árnyban mintha csak/ Hozzám suhanna egy szelíd alak./ S én halkkal, loppal suttogok vele,/ Mint hervadt hársak hulló levele./ A magyar bánat mély zenéje zeng,/ Bús hangfogóval vén szívembe bent./ Én sírok, vallok, panaszom zokog,/ Ő mosolyog, miként a boldogok." 

A folyóparton megállva épp ráláttunk a Boszorkányszigetre, ahol "egy-két nagyon magányos, nagyon árva/ Nyárfa kesergi még a tűnt időket." A szegedi boszorkányok soraival idéztük fel a folyóparton a sziget által őrzött tragikus emlékeket: "A boszorkányok többé nincsenek,/ Szemük tűzvésze már nem incseleg,/ Szavak bűbája rontást nem terem.// Csak néha, tele holdas éjeken,/ Mikor rügy pattan s árad a folyó már,/ Álmában borzong és fölbúg a polgár!"

A következő állomás volt számomra a túra egyik legnagyobb meglepetése. Ugyanis a mai Sebészeti Klinikáról (az igazat megvallva idén már azóta az is máshová költözött, de a legtöbben még mindig így ismerik) kiderült, hogy ezen a helyen állt egykor Juhász Gyula szülőháza. Az épület korábbi története is érdekes, ugyanis egy ideg befogadott diákként Petőfi Zoltán is élt itt. Klebersberg Kunó minisztersége alatt, a szegedi egyetem születése idején azonban a ház lebontása melllett döntöttek, ami mélyen elkeserítette az amúgy is mélabúra hajlamos költőt. "Eltűnik egy ház./ Alacsony tetővel/ Nem ostromolta gőggel az eget,/ Míg állt, nem tűnt fel senkinek e tájon,/ Öreg anyó volt, élt már eleget./ De nekem a szívembe vág a csákány,/ Mely falait lebontja, mert nekem/ E ház volt gyermekségem, ifjúságom,/ E szürke ház volt színdús életem"' - panaszolja Egy ház című versében.

A Dömötör-toronynál elhangzott Sebesült című versében megható emléket állít egy hadirokkantnak, akit "a Szent Demeter temploma előtt" látott megpihenni: "A két mankó lábánál szendereg,/ Fehér vattába bepólyálva gonddal,/ Így alszik ott a kedves, nagy gyerek/ S a Szent Háromság nézi bús mosollyal.

A Dugonics-szobor érdekessége, hogy a város első nem vallási tárgyú köztéri szobráról van szó. Sokan ismerik őt az Etelka, az első magyar regény szerzőjeként. "Szívéhez még erősebb illetéssel/ Szorítja most Etelkát Dugonics,/ Ez az a könyv, melytől ujjongva éledt/ A tetszhalott magyarság akkor is!' (Dugonics). Talán kevéssé ismert matematikai munkássága: neki köszönhetjük többek közt köb, kör, gyök szavainkat - amelyek a szegedi "őzést" őrzik mindmáig. Egy tréfás anekdotával is gazdagabbak lehettünk itt, ugyanis megtudtuk, hogy a szobor eredetileg a téren máshol állt, méghozzá az akkori Ítélőtábla épülete alatt. Az egyik ottani magas beosztású hivatalnok azonban kőkemény református volt, s így nem szenvedhette, hogy az ablakán kitekintve egy piarista szobrát kell nézegetnie. Végül elérte, hogy az egyik éjjel a tér túlfelére költöztessék szegény Dugonicsot.

Ezután egy hosszabb séta következett, amelynek végén a Régi hídhoz értünk el. "E nagy nyugalmat és csöndes derűt/ Szeretném elvinni, ha megyek," - fohászkodott egykor Juhász Gyula a parton merengve Alkony a Tisza hídján című versében. "Magyar mezők alkonyi éneke!/ Ó, így zenéljen emlékem tovább/ E csöndes rónaságon, ha megyek/ S mint csillagfény az alkony bíborát,/ Ragyogja túl e vérző életet!"

A Móra-parkról megtudtuk, hogy itt régen piac volt - Móra Ferenc nagy bánatára, aki hevesen tiltakozott ellene, hogy gyönyörű múzeuma előterét zsibvásár csúfítsa. (Végül egyébként sikeresen elérte a vásár átköltöztetését.) Sétánkon az író szobránál álltunk meg; az itt felhangzó vers Fischof Ágotának, Móra Ferenc segédjének állít emléket. "Könyvek közül, ha némán kitekintesz/ Betűktől ittas szemmel, vágyva, mondd,/ Érzed te is a békés bánatot,/ Mely engem csendes esti dalra ihlet?/ Benned mint hallgatag hattyú a tón,/ Boldog nyugodtan ring e fájdalom?" (Ex Libris. Ágotának).

"Királyi trón, mellette koldusbot,/ A bot virágos és a trón kopott./ Az előtérben méla palota,/ A balfenéken vérpad, kaloda./ Fönn a magasban függőkert virul,/ Merengő tenger látszik messzi, túl./ Oly néma minden, mint a temetők,/ Föltámadásra várnak csendben ők" - szavalta Fabulya Andrea stílszerűen a Nagyszínház előtt A színpad délután című vers sorait.

Végül pedig Sissi, illetve Dankó Pista szobrainál zártuk sétánkat: "Szép királyné csillagokba bámul, fülemüle szól a lomb alól./ Éjji parkban, késő ragyogásban, barna cigány muzsikája szól./ Banda húzza és szívek dalolják, átveszi a csillag, a fa, lomb./ Szól a múltból és száll a jövőbe, énekelik minden magyarok./ Városon túl árad ez a nóta, búsan hallja bújdosó, zsivány./ Mereng rajta hattyú szép királyné, s húzza Dankó az örök cigány."  (Tiszapartján a szegedi parkban).

 

A szerzőről