Pp kicsi 45
2017-07-28
Sodoma

Szodoma százhúsz napja

Lazanyecz György gondolatai Marquis de Sade Szodoma százhúsz napja című könyvéről

Szűk két hete annak, hogy befejeztem Marquis de Sade hírhedt-híres erőszak-ópuszát, a Szodoma százhúsz napját. Fontosnak tartom előre bocsátani azt, hogy először az 1975-ös Pasolini-adaptációról hallottam, majd láttam, és utánaolvasva találtam rá arra, hogy a filmet több ízben kiáltották ki minden idők legerőszakosabb filmjének (sok más leg mellett) és arról is, hogy a film alapjául egy 1700-as évek béli, francia regény szolgál, mely szintén joggal követelheti magának hasonló toplisták első helyét.

Alapvetően mindig furdal a kíváncsiság mikor adaptációkról van szó: mégis miben nyújthat többet, kevesebbet, egyáltalán MÁST az alapmű a feldolgozáshoz képest? (Hasonló utakon jutottam el a Keresztapa, a Mechanikus narancs, és más, nagynevű történetek elolvasásához.)

Szóval megrendeltem a könyvet és belevetettem magam a bevezető részbe, mely cirka hetven oldalában, több ízben is megemlíti, hogy ha kedves olvasó megbotránkozik a nemi, ill. erkölcsi, valamint vallási elfajzáson tegye le a könyvet és csináljon mást az életével. Nosza, nekem több sem kellett, őrült tempóban kezdtem falni az oldalakat.

Röviden: a történet négy rendkívül laza erkölcsű (ha egyáltalán beszélhetünk ilyesmiről az esetükben) barátról és azok 120 napig tartó elszigetelt, elfajzott kicsapongásáról szól, melyhez „csatoltuk a kastélyban (…) lezajlott botrányos események pontos krónikáját”.

Négy „hősünk”: Blangis herceg, öccse a „…-i püspök”, Curval államügyész és Durcet adóbérlő, akiket baráti egységgé kovácsolt a vagyon, a pszichopátiás, elfajzott életszemlélet és az ezekhez társuló aberrációk sokasága, melyről a regény is szól.

Rajtuk kívül még fontos szerep jut 4 előadónőnek, akik a 4 hónap alatt életük 150-150 történetével, napi öttel, igyekeznek szórakoztatni, és egyben vágyat ébreszteni a szabadosság ezen szobraiban a napról napra tartott orgiák alkalmával.

És itt érkezünk el a lényegi részhez, ugyanis a százhúsz nap történései csupán arra szolgálnak, hogy a főszereplők és rajtuk keresztül a szerző világszemléletét megismerhessük, és bár a történet gerincét négy libertinusunk képezi, fő mozgatóeleme mégis az előadónők történetei. És ezekben bizony „apró” perverzióktól, az emberi ürülék rituális elfogyasztásán át, a legváltozatosabb kéjgyilkosságokig minden fellelhető, mit csak emberi fantázia kiötölhet.

Érdekesség, hogy de Sade márki mindössze 35 nap alatt írta regényét börtönbüntetése alatt, és hogy „csupán” a bevezető és az első hónap történései vannak tökéletesen kidolgozva. A fennmaradó időszak bár vázlatosan, jegyzet-szerűen, mégis gyomorforgató alapossággal bízza az olvasó fantáziájára, hogy milyen is lett volna a regény, ha 1200 oldalban maradt volna fent „a libertinizmus iskolájaként”.

Nehéz helyzetben vagyok, mikor a történet szintjén túl kell beszélnem a Szodoma 120 napjáról.
Hogy nagy hatással volt-e rám? Az nem kifejezés. Elolvasnám még egyszer? Aligha. Tetszett? Elmondhatatlanul. „Mert te is egy beteg fasz vagy, azért!” Hangozhat a válasz. Szó sincs ilyesmiről. De Sade könyve egy bűnös élvezet. A ti kis titkotok: a tiéd és egy bő kétszáz éve halott íróé. Mert most őszintén, tegye fel a kezét, aki barátainak hencegne azzal, hogy regényt olvas amiben, -a teljesség igénye nélkül-, egy nőt a mellénél fogva felakaszt, és akkor élvez el az aberrált kéjgyilkos mikor az előbb említett kebeltől elválik a női test! Na, ugye!

Egyetlen abszolút pozitívuma a regénynek, ami személy szerint engem is megtartott az olvasás óráiban, az a mérhetetlenül magas szintű irodalmi igényesség nyelvhasználatában, mely segít esztétizálni a 120 nap nyújtotta pokoltúrát. Negatívumai egyben pozitívumai is a könyvnek, hiszen bár tartalmilag egy elnyújtott dicshimnusza a beteges emberalattiságnak, annak hogy az ember csak hús, amibe a felszínes értelmezés szerint a gazdagok és hatalmasok a farkukat dughatják, mégis aki veszi a fáradtságot, hogy a sorok közé lásson, azokat egyedi létfilozófiai magasságokba repíti Marquis de Sade, ez az ördögi zseni.

A szerzőről