Pp kicsi 45
2017-08-17
19726895 1422832111085874 1033019078 o

Elrajtolt az idei Szabadtéri!

Márki Kitti cikke.

A Szegedi Szabadtéri Játékok a hagyományaihoz híven idén is operával indított. Giacomo Puccini Toscája igazi kontraszt volt a tavalyi kemény Wagner-darabhoz képest. Gyönyörű dallamai már önmagukban is elvarázsolták a közönséget, hála a piros ruhadarabokba bújtatott Szegedi Szimfonikus Zenekar játékának. Az előadást Pál Tamás dirigálta.

A kezdés meglehetősen hatásvadász volt, ahogy a vetítőn, amire egyébként a magyar szöveget szokták kiírni, első körben az egyik kis pásztorfiú arcáról mutattak közeliket. Noha Hrabovszky Bercelnek nemcsak a neve különleges, hanem igazán kifejező volt a tekintete is, engem kicsit elveszítettek ezzel. Mármint mind tudjuk, hogy ahol van kisgyerek, kutya vagy esküvő azt zabálják az emberek, de épp ezért, nekem így nagyon mesterkélten kezdődött a dolog. De természetesen értem én, jó ellentét lehet a gyermeki báj, ártatlanság és tisztaság a féltékenységben, ármányban és erkölcstelenséggel teli világban, ami magában hordozza a tragikus befejezést.

Aki az operákhoz úgy áll hozzá, hogy papírforma szerint mindig van benne legalább egy szerelmi háromszög és minimum egy halál… annak valamelyest igaza lenne, de a szabadtéri Toscája több volt ennél. Különösen a címszereplőt megformáló Rost Andrea áriái, de László Boldizsár és Kálmándy Mihály karakterei (#aszerelmiháromszög és SPOILER ALERT: #akikemiattmindmegishalnak) is igazivá váltak Bartha József minimalista letisztult díszletében.

Az egyszerűség pedig tökéletesen passzolt a könnyed és puha énekléshez. A díszlet matt fekete volt és fényes fehér, az utóbbi szín mintegy kifutóként jelent meg, amely kissé lelógott a színpadról, így szép kép volt, amikor onnan lógatták be a zenekari árok felé a lábaikat a főszereplők.

Kiss Zsuzsanna jelmezei hál istennek a mai modern világot tükrözték. A kedvenc ruhadarabom László Boldizsár Cavaradossijának citromsárga, térdénél szanaszét szaggatott farmere volt, de lássuk be az ehhez passzított csillogó halálfejes póló se volt semmi. Mindemellett hatalmas egységként hatott minden mellékszereplő – így a Szegedi Szabadtéri Játékok Énekkara is – , akiket tényleg tetőtől talpig pirosba öltöztettek. Tűzpiros volt a cipőjük, az ingjük, a nadrágjuk és az övük is. Megkockáztatom, hogy még a zoknijuk is… Bár a gyermekkórus esetében nem igazán értettem a mindenféle színes és fazonú – épp emiatt valószínűleg saját használatú – cipőket, ami teljesen elütött az egyházi viseletüktől.

Több igazán emlékezetes jelenet született az este folyamán, így Scarpia, azaz Kálmándy Mihály áriája is, melyben a végére már mindenki egyként énekel és nagyszerű színpadi képpel zárul, ahol a fénnyel és a színpadi díszlettel is remekül játszottak a készítők. Vagy amikor Rost Andrea térdelve könyörög saját és Mario szabadságáért és érzelemmel teli éneke egész egyszerűen alig hagyja, hogy nyitott szemmel csodáljuk őt, annyira nagy a késztetés, hogy csukott szemmel élvezzük tovább.

Noha az előadás közben bármikor elkezdhetett volna zuhogni annyira lógott az eső lába, és mind helyes kis kulcstartóvá alakítható szabadtéris esőkabátokkal is gazdagodtunk, valahogy mégis megúsztuk a zivatart.

Személy szerint még a kezdés, Botka László polgármester beszéde és a Himnusz előtt sikeresen leejtettem a nézőtér egyik jócskán magas sorából a telefonomat. Tanulság: nem mindegy, hogy Tosca vagy egy mobil zuhan le ugyanolyan magasból… mert szerencsére az utóbbi, noha pókhálósra tört, valamilyen csoda folytán túlélte…

Egyébként ilyen helyzetekben, amikor valamilyen tárgy lezuhan a rések között, balesetvédelmi okokból ki kell várni, hogy véget érjen az előadás és kiürüljön a nézőtér, majd a biztonsági őrök segítségével egy kisebb kis gyülekező és közösség épül ki a sorstársakból, akik a legkülönfélébb dolgokat pottyantják le a magasból. Volt ott székpárna, takaró, jogosítvány, de még pénztárca is legutóbb.  

Összességében, határozottan kár lett volna kihagyni a Toscát Bocsárdi László rendezésében, mert lendületes, jól követhető és fantáziadús megoldásokkal tarkított egyszerűség jellemezte. Ha valamit kihagyhattam volna… na az a mobilom strapabírásának tesztelése lett volna… A képernyő pedig pont úgy tört össze, mint szereplőink szíve.

Most hétvégén pedig vár a Mamma Mia! Tiszta deja vu! ;-)

Fotók: Kondor Alexandra

A szerzőről