Pp kicsi 45
2017-07-26
Dogma

Dogma

Balogh Gergő kritikája

Valami februári kósza hír szerint idén nyáron kezdi el forgatni Kevin Smith Jay és Néma Bob újabb kalandját, mely a rendező Facebook oldala alapján történetében nem fog sokban különbözni az előző Jay és Néma Bob filmtől, de nem is ez a lényeg. Mivel a hír mostanában jutott el hozzám, és nyár lévén aktualitása sem csorbult, úgy gondolom kiváló alkalom ez arra, hogy megosszam néhány gondolatomat kedvenc Kevin Smith filmemről, a Dogmáról.

A történet szerint a katolikus egyház nagy megújulási akcióban van. A hívek becsalogatása érdekében szakítva az ezer éves hagyományokkal a populizmus szintjére süllyed, s ennek szellemében hirdeti meg első kampányát, a búcsúcédulák hangulatát idéző kollektív bűnbocsánatot, bevezető áron: ingyen. Az egyetlen feltétel, hogy adott napon, adott New Jersey-i templom kapuja alatt kell áthaladnia a vezeklőnek. A két száműzött angyal – Lokit (Matt Damon) és Bartleby (Ben Affleck) – ezen felbuzdulva kel útra, hogy emberré válva majd bűnbocsánatot nyerve, kvázi kijátszva Istent térjen végül haza a mennybe. A probléma csak az, hogyha ez megtörténik, a világmindenség, még Isten is megsemmisül, hiszen a kusza vallási hittételek hálója alatt megbúvó legalapabb dogma kerül ellentmondásba, miszerint az Isten csalhatatlan. Mivel a teremtő éppen házon kívül van, a katasztrófa megfékezése érdekében rögtönöz az angyalok kara, és egy filmtörténeti jelentőségű csapatot verbuvál. Az aranycsapat tagjai Bethany (Linda Fiorentino), Jay és Néma Bob, valamint a 13. apostol Rufus (Chris Rock). És néha feltűnik Isten hangja Metatron (Alan Rickman) is. Hőseink egy fél Amerikát átszelő utazáson vesznek részt, persze sikerüket sorra próbálják szabotálni a pokol erői. Megküzdenek a Golgotaival, és a végén a bábmester Azraellel is (Jason Lee).

Maga a történet nem mutat sokat. Egy tipikus road movie-t kapunk „bé” kategóriás színészi játékkal, és a poénok sem fekszenek annyira, mint a Shop Stop vagy a Jay és Néma Bob filmekben. De a film mégis zseni. És ez a zsenialitás számomra abban a vallási színezetben rejlik, ami miatt keresztény szervezetek a betiltását követelték. Smith sok helyen feszegeti a blaszfémia határait. A filmből többek között az is kiderül, hogy Jézus fekete volt, meg hogy Isten nő, és a karakterek sem azok a tipikus, egyházi értelemben vett juhok. A főszereplő Bethany egy kiábrándult hívő, aki egy abortusz klinikán dolgozik, a két füves próféta, vagy Rufus, a 13. apostol, aki csak azért nincs benne a Bibliában, mert fekete, és azt állítja, hogy Jézus is fekete volt, persze alap létükkel jó okot szolgáltatnak a felháborodásra. Ám ezen túllátva is csak az rajzolódik ki, hogy Istennek mindenkivel terve van, és senkiről sem mond le. A film erős, már-már groteszkbe nyúló eszközökkel reflektál a kor emberének vallási attitűdjére, bálvány kultuszára akár a lelketlen multi Moody’s képében, de nekem kiváltképp az csalt mosolyt az arcomra, mikor Azraellel a pokolból egy porszívó-ügynök képében jön elő.

Sok helyen elhangzott, hogy ez a film a gagyi látványvilága mögött nem más, mint a rendező két órás monológja vallási nézeteiről, s mint ilyen, csak egy vélemény, amit nem kellett volna cellulózra erőltetni. Szerintem ez nem így van. Habár a mű végig sért számtalan dogmát, egyet mindvégig tiszteletben tart és hangsúlyoz, mégpedig azt, hogy a szabad akarat sérthetetlen. Talán ez, ötvözve a krisztusi szeretettel számtalan másik hittétel átértékelésére adhat okot, és egy csomó kérdést tehet feleslegessé. Talán a cím is erre a dogmára utal.

A szerzőről