Pp kicsi 45
2017-11-19
Br

A már nem annyira szárnyas fejvadász

Nagy Sándor gondolatai

2049-et írunk. Az ̶e̶r̶e̶d̶e̶t̶i̶ első Szárnyas Fejvadász óta új replikánsok készültek, intelligensebbek, emberibbek, mégis van, ami megkülönbözteti őket az emberektől: az érzelmi reakciók és magatartásaik.

Danis Villeneuve mindent bedobott annak érdekében, hogy egy monumentális, az eredeti műhöz valahol hű, mégis elrugaszkodott alkotást adhasson a rajongóknak. Ezt mind nézői, mind kritikus szempontból sem sikerült teljesíteni. Arról a Villneuve-ról is beszélünk, akinek a kezei közül kikerült az Érkezés és a Fogságban. Ezekben a filmekben nincs hiány: nem várt fordulatok, hangulat-festés, hibátlan történet és kidolgozott karakterek jellemfejlődései.  

2017-re valahogy mégis divattá vált délelőtt száz kritikát elolvasni arról a filmről, amit éppen nézni kívánunk aznap délután/este. Azért jelentem ezt ki, mert én is ebbe a körbe tartozom, ugyanis ez a hozzáállás szerintem teljesen érthető: szeretjük tudni, mire fizetünk be. Ugyanakkor mégis megfosztjuk magunkat attól az esélytől, hogy legyen saját véleményünk a filmet illetően, ugyanis aznap már nem a saját elvárásainkkal ülünk be a filmre, hanem a kritika elvárásainak megfelelően, ami olykor magasabb, olykor alacsonyabb léceket rezegtet a mieinknél.

Ugyanez a jelenség igaz a Szárnyas Fejvadász 2049-re is, bár itt a helyzet kissé bonyolultabb. Itt már volt egy első részünk (ugyanis Harrison Ford jelenléte miatt kell beszélnünk folytatásról), így eleve nem kezdhettünk tiszta lappal a teremben. A rajongók egy méltó és példátlan folytatást akartak, nem kapták meg. A kritikusok szintén, ők sem kapták meg. Itt pedig a hangsúly egyértelműen a rajongókon van. A rajongók körébe ugyanis tartozhatnak kritikusok is és maga a laikum is. Én egyik sem vagyok, ugyanis nagyon sokáig nem láttam az első részt, és a megnézése után sem éltem át azt a hype-ot, amit most a második rész bejövetelével az első is újra megkapott. Voltaképp pont azoktól az elvárásoktól fosztottam meg magam, amik a Szárnyas Fejvadász 2049 vállán nehezednek. Ezeknek a mozgatórugója pedig egyértelműen a hype. És be kell vallanom: nálam így is nyert. Nagyon klassz filmélmény volt a maga vontatott, 164(!!!) percével.

A kritikák a műfaji besorolást tekintve támadják leginkább a Szárnyas Fejvadász 2049-et. Művészfilm akar lenni vagy sci-fi? Folytatás vagy önálló film? Szerintem mind a négy, és a rendezőnek itt tört bele a bicskája a filmbe. Ezeket az opciókat nem vegyíthetjük csak úgy öncélúan, mert egyik műfaj sem lesz a végén eléggé. A hosszú, vontatott monológok, gyönyörű képek és a hangulat a művészfilmek műfajainak pártját fogja, míg az utópikus (a szívem mélyén remélem, hogy inkább disztópikus) városképek és ultramodern eszközök/fegyverek a sci-fi-t igazolják. És itt jön a nagy kérdés: feltétlen kell-e nekünk tudni, hogy a film milyen műfajba tartozik? Ebből az aspektusból én csak a magam nevében beszélhetek, de szerintem nem… Ül. Kész.

A fordulatok rendkívül jók benne, számomra érdekes dolgokról szóltak a „hosszúmonológok” is. Nincs a top 5 mozis élményemben, de az egyszer nézhetőben sem. Tuti, hogy elő fogom még venni valamikor, ha másért nem, a látványvilága miatt biztosan. Mert ha van, amire nem lehet panasz, az az. Személy szerint imádom, mikor a filmek ötvözik más országok kultúráját (lsd: egy amerikai filmről beszélünk, ahol a helyszíneken minden japánul olvasható). Nálam ez nagyon nyert.

És akkor beszélnünk kell még a színészekről. Ryan Gosling már-már feledésbe merült Hollywoodban a kétezres években, majd a Nice Guys (Rendes fickók magyar fordításban) és a La La Land (Kaliforniai álom, de nem vagyok hajlandó így hívni ezt az amúgy kiváló filmet) újra meghozta a (hír)nevét. A karaktere itt mégis semmilyen. Elúszik a történettel, csinálja, amit kell és ennyi. Én úgy gondolom, hogy ez viszont nem az ő hibája, szimplán ez volt az instrukció a forgatások alatt replikáns lévén. Ez különböztette meg az emberektől.  Sokáig azt hittem, hogy ő talán Hollywood „szépfiú-kártyája”, de tévedtem. Hozza, amit hoznia kell. Harrison Ford pedig továbbra is Harrison Ford: egy megöregedett, kiégett fejvadász már, és ha van két jelenet a filmben, amit nagyon élveztem, akkor az egyikben ő is benne volt: a mozitermes bújócskára gondolok. Számomra nagyon bizarr élmény volt látni K (Ryan Gosling) és Rick Deckard (Harrison Ford) macska-egér játéka mögött egy éneklő-felvillanó Elvis Presleyt, már-már ijesztőnek is hatott néha ez a váratlan fel-felvillanás. A másik ilyen favorit pedig a hologram-barátnő és a prostituált összeolvadása. Itt ragadnám meg az alkalmat, hogy megdícsérjem Hans Zimmert, mert ez a jelenet a zene miatt maradt emlékezetes: egy közönséges testi aktus monumentális filmélménnyé tétele. Mindenki érezni fogja, ha megnézi a filmet.

Végszó: Bárki bármit mond, szerintem egy tisztességes filmet kaptunk, amelyik nekem némely pontján még túl is szárnyalja elődjét. Hamarosan az elsőről is írunk, mert úgy érzem, hogy talán ez a kritika is kerekebb lenne vele együtt.

A szerzőről