Pp kicsi 45
2017-12-14

Add tovább! Avagy az egyetemi staféta

A staféta szó eredetileg a gyorsfutárt jelentette, manapság leginkább az atlétikában használt váltóként használjuk, vagy legalábbis valami olyasmit jelent, amit át kell, vagy át szoktunk adni.

A staféta szó eredetileg a gyorsfutárt jelentette, manapság leginkább az atlétikában használt váltóként használjuk, vagy legalábbis valami olyasmit jelent, amit át kell, vagy át szoktunk adni.

Jelen esetben sincs ez másként, de mitől lesz ez a staféta egyetemi? Nem mástól, mint hogy az egyetemünk oktatói dobják fel egymásnak a labdát, mi pedig hónapról hónapra elkészítjük az interjút.

Az első oktató, aki elindítja a stafétánkat, a Bölcsészettudományi Kar Vizuális Kultúra és Irodalomelmélet Tanszék alapítója, Odorics Ferenc, aki szeptember elsejétől az egyetem professzora.

Hogy érzi magát, Professzor Úr az első professzori napon?

Odorics Ferenc: Az első napon, amikor „a földtől eloldja az eget a hajnal”? Kegyelmi állapotban, jól. Persze elsősorban nem attól, hogy a köztársasági elnökkel hétfőn kezet foghatok, bár nem tudom eléggé megköszönni az Egyetem és a Bölcsészkar vezetésének, hogy méltónak talált arra, hogy egyetemi tanár legyek. Szívemből köszönöm. Kegyelmi állapotban vagyok, mert itt élek, ebben a csodálatos medencében, nagyszerű emberek és megejtő hirtelenséggel, szépséggel ébredő hallgatók között.

A világban szinte mindenhol a szétesést és a káoszt látom, s mégis az összhangot, s a dolgok jobbra fordulását érzékelem és élem. Kegyelmi állapotban vagyok, mert minden reggel eldönthetem, hogy innen Alsóvárosról, a Paprika utcából a munkahelyemre, a József Attila Tudományegyetemre (bocsánat, de nekem ez még mindig így „szól”) a Boldogasszony sugárúton vagy a Szentháromság utcán haladok-e.

Mivel foglalkozik jelenleg?

O.F.: Foglalkozásom szerint magyar tanár vagyok. Hogy mit jelent magyar tanárnak lenni, azt csak nem oly régóta sejdítem, kapisgálom. Magyar tanár, magyarul tanító ember azt teszi, vagy legalábbis törekszik arra, hogy tanítványai értő emberek legyenek, akik a saját útjukat járják félelem és hazugság nélkül. S ebben a dologban nagyszerű tanítókra leltem: József Attilára, Hamvas Bélára, Bálint Sándorra. Óráimon igyekszem az ő hangjukat megszólaltatni. „Nem oly nehéz.”

Mi vagy ki ösztönözte Önt az irodalom felé? Olvasmány, tanár, bármilyen egyéb élmény?

O.F.: Ha visszatekintek, nem látok élő embert, aki azt mondta volna nekem, hogy légy irodalmár. Amióta az eszemet tudom, írásban vagyok. Ami számomra elsősorban olvasást jelent. Szóval nekem ez „csak úgy” jött. Jövögetett. Én meg hagytam. Persze ezt nem volt olyan nagyon könnyű megtanulnom: a hagyást, a ráhagyatkozást. Átadni magamat az erőnek, a nálam beláthatatlanul hatalmasabb erőnek. Úgy érzem, hogy valamiféle láthatatlan tenyéren élek, s hagyom, hogy éltessen a melegsége és szeretete. Úgy vagyok irodalmár, úgy vagyok professzor, hogy nem akarom. Metanoia: visszatalálni a tenyérre – olvasom Hamvast.

Mivel foglalkozik akkor, amikor nem épp az egyetemen van, azaz mivel tölti a szabadidejét?

O.F.: Tudja, azt vettem észre, hogy a szabadidő számomra eltűnt, felszívódott vagy mit csinált. Eltűnt a kötelességszerűen végzendő és az örömszerű közötti különbség. Vagyok. S ez óriási dolog számomra. Teszek-veszek. Ideteszem, az meg odaáll. S ez jól is van így. Próbálok segíteni másoknak. Fák és füvek között élek, igyekszem – de csak szép lassan – érteni a beszédüket, ahogy József Attila is tette. Szenvedélyes faültető vagyok, s alig múlik el nap valamilyen gyógytea magamhoz vétele nélkül. Nevem Ferenc, s talán jutott belém némi ferences érzület. S ezért is nagyszerű érzés, amikor az Egyetem felé jövet a Havas Boldogasszony Templom s a Ferences Rendház mellett haladok el. Olvasgatok (nem sokat), néha írok is, beszélgetek azokkal, akik eljönnek hozzám, s mondok nekik ezt-azt, talán néha gyógyítok is, de ezt inkább a csendre hagyom.

Ha nem indiszkrét a kérdés, akkor a családjáról mit lehet tudni?

O.F.: Földmívelők vagyunk. Édesanyám, Angyal Julianna 13 testvérével az égi fényeket közvetíti felém. Édesapám, Ferenc 6 testvérével a végtelen szeretet csendjét hozta el nekem. Fiam, Máté erőt ad az üresebb napokban is. Feleségem, Helga megértő békéjével lehetővé teszi számomra, hogy élni tudjak ebben a nehezen élhető világban. Lassan megértem, hogy család, a család ereje nélkül nincs vállalható élet.

Milyen feladatok várnak még Önre? Milyen tervei vannak a jövőre nézve?

O.F.: Szeretném megtartani magamat, megtartani magamat az úton. Őrizni a magot, a magyarságot, a mag tudását. Csendben, békében és tántoríthatatlanul élni. A tisztesség útját járni – ahogy József Attila, alapállásban lenni – ahogy Hamvas Béla és megajándékozásban élni – ahogy Bálint Sándor mondja. Az Írás szerint. „Nincs alku.”

Odorics Ferenc a stafétát Dr. Terjéki Józsefnek adta át, így a következő számban a vele készült interjút olvashatjátok.

A szerzőről