Az emlékezet fénye: Soha nem felejtünk

 
A hiány érzése furcsa dolog. Nem látjuk, nem foghatjuk meg, mégis ott lüktet bennünk minden egyes nap. Nem kérdezi, hogy készen állunk-e, egyszerűen csak betoppan, és nem tágít. Az emlékek előtörnek a legváratlanabb pillanatokban – egy illat, egy verssor, egy közös fotó – és hirtelen visszarepülünk oda, ahol minden még egész volt. Ahol a hangod még betöltötte a teret, ahol a nevetésed nem csupán egy halk visszhang a fejünkben.
A veszteség  egy idő után nem csupán fájdalom, hanem a szeretet egy sajátos formája lesz. Azok, akik igazán fontosak voltak, sosem hagynak el minket teljesen. Egy mondatuk ott ragad a gondolatainkban, egy gesztusuk beépül a szokásainkba, és észre sem vesszük, de tovább visszük őket magunkban. Egy bizonyos mozdulat, egy szófordulat, egy kedvenc étel, amit már csak miattuk is újra és újra elkészítünk. Mintha így tartanánk őket életben. Mintha így őriznénk meg azt, amit soha nem akarunk elengedni.
 
Van valami megmagyarázhatatlan szépség abban, ahogy a szeretet túléli az időt. Nem halványul, nem kopik el, csak átalakul. Már nem a mindennapok része, hanem egy belső erőforrás, egy láthatatlan fonal, amely összeköt minket azokkal, akiket elvesztettünk. Megtanulunk vele élni, hordozni, és egy ponton túl már nem csak a fájdalom  marad, hanem a hála is – azért, hogy egyáltalán ismerhettük őt, hogy volt időnk együtt, hogy valamikor teljes lehetett az, ami most hiányzik.
Mert a szívünk egy darabja örökre velük marad.
 

Az idő nem töröl el mindent

Azt mondják, az idő minden sebet begyógyít. Talán igaz, talán nem. A fájdalom tompulhat, a mindennapok sodrása eltereli a figyelmet, de az űr, amit valaki maga után hagy, nem tűnik el teljesen. Megtanulunk nélküle élni, de sosem úgy, mintha soha nem is létezett volna. Inkább úgy, mintha egy láthatatlan erő minden nap emlékeztetne rá: fontos volt, igen, fontos, és az is marad.
 
A veszteség  egyik legkülönösebb sajátossága, hogy idővel máshogy kezdjük látni. Amikor friss, éles és kegyetlen. Nem hagy aludni, nem enged lélegezni, és úgy érezzük, sosem lesz már ugyanolyan az élet. Aztán jönnek az apróbb változások. Egy nap észrevesszük, hogy a fájdalom mellett ott van a mosoly is, amikor rá gondolunk. Már nem csak a hiány, hanem az emlékek szépsége is helyet kap bennünk. És bár az űr sosem telik be teljesen, megtanuljuk benne felismerni azt, ami örökre a miénk maradt. Talán nem is kell, hogy az idő begyógyítson mindent. Talán az a dolgunk, hogy őrizzük az emlékeket, tovább vigyük mindazt, amit tőlük kaptunk, és a magunk módján örökké emlékezzünk. Mert amíg emlékezünk, addig egy darab belőlük mindig itt marad velünk.