Egy angyal szárnyal az égben

 
A szél puha ölelése körbejárta a magasban suhanó alakot. Nem volt teste, nem volt súlya, csupán tiszta fényként létezett. Szárnyai nem csapkodtak, mégis szelte a levegőt, mintha maga a világmindenség hívná egyre magasabbra. Nem emlékezett rá, honnan indult, ahogy arra sem, hová tart, de minden egyes rezdülésében ott lüktetett a bizonyosság: az útja meg van írva. A végtelen égbolt, a mozdulatlan csillagok és a horizonton ragyogó fénysugarak mind-mind egy láthatatlan kéz irányítása alatt álltak.
 
A világ lent, a mélyben, zajos és nyugtalan volt. A városi fények vibráltak a földön, emberek milliói siettek dolgaikra, észre sem véve azt, ami felettük történik. Nem látták az angyalt. Nem hallották a szárnyai suhogását, nem érzékelték a jelenlétét. Pedig ott volt, minden egyes lélegzetvételben, minden elcsendesedő pillanatban. Egyesek talán megérezték. Egy halk sóhajban, egy ismeretlen, megmagyarázhatatlan békében, amely olykor rájuk talált a legváratlanabb pillanatokban.
 
A repülés nem csupán mozgás volt számára. Nem a földtől való eltávolodás, nem is a lebegés könnyedsége. Valami több. Egy kapu a létezés határán, ahol a múlt és jövő eggyé olvad, ahol a lélek valódi szabadsága nyilvánul meg. Ott, ahol nem számít az idő, csak az örök áramlás. Nem emlékezett, hogy valaha is más lett volna. Talán mindig is az égen szárnyalt, talán valamikor egy test börtönében sínylődött, de az most már nem volt fontos.
 
A felhők között meg-megremegtek a fénycsóvák, mintha az angyal  szárnyalása nyomot hagyna a világ vásznán. A fény törékeny szilánkokra hullott, egy pillanat töredékéig megmutatva az univerzum mélységét. Egyetlen szempillantás volt csupán, de benne volt minden: a múlt, a jelen és a jövő szövete. Az angyal megértette. Az ég nem csupán tér, hanem egy gondolat, egy emlék, egy üzenet azok számára, akik elég bátrak felemelni tekintetüket.
 
Lent, egy kis ház ablakában egy gyermek nézett fel az égre. Apró ujjai rátapadtak az üvegre, mintha meg akarná érinteni a magasságot, amelyet csak sejthetett. Nem tudta, miért, de aznap este a csillagok másnak tűntek. Volt valami a levegőben, valami láthatatlan, de érezhető. A szíve mélyén tudta: nincs egyedül.
 
A világ zaja elcsendesedett. Egyetlen pillanatra minden tökéletessé vált. A föld és az ég összeért, a szél énekként szállt, és a csillagok olyan fényesen ragyogtak, mintha mind egyetlen titkot őriznének. Egy titkot, amelyet csak az érthetett meg, aki, mert hinni a láthatatlanban.
 
Az angyal szárnyalt tovább, és a világ változatlanul zsongott alatta. De aki figyelt, az tudta: ott volt. Ott van. És mindig ott lesz.