Szmoking – Avagy az anyai ösztönök és az ötvenéves ruha kalandjai

 
 
A szmoking szó önmagában eleganciát, pompát, méltóságot, ragyogást, alkalmat – legalábbis édesanyám fejében – azonnali házasságot sugall. Márpedig, ha valaki, hát az én édesanyám ért a sugalmazások mesteri szintre emeléséhez. Történt ugyanis, hogy egy szép napon, miközben a gardróbszekrényünkben régészeti feltárásokat végzett – valószínűleg a rég elfeledett, de annál fontosabb téli kabátomat keresve –, rábukkant apám ötvenéves szmokingjára. Igen, jól olvasod, ötvenéves a szmoking. A ruha valószínűleg több esküvőt megélt, mint amennyit én valaha láttam, beleértve a tévében közvetített királyi esküvőket is.
 
Én, a negyvenedik életévemet éppen taposó agglegény, éppen a kanapén heverésztem, egy izgalmas dokumentumfilmet nézve a hangyák társadalmi életéről (igen, tudom, vadító), amikor anyám diadalittasan előbukkant a szekrény mélyéről, kezében a relikviával. A szmoking, bár korához képest meglepően jó állapotban volt, azért láthatóan megélt néhány évtizedet. A válltömések olyanok voltak, mintha egy kisebb futballstadion lelátóit építették volna bele, a nadrág pedig olyan magas derekú volt, hogy szinte a bordáim alatt kezdődött.
 
„Fiam!” – kiáltott anyám, hangjában egyszerre volt ott a büszkeség és a határozottság. „Megtaláltam! Itt van! A megoldás minden problémádra!”
 
Én, aki éppen azon gondolkodtam, vajon a hangyák is szoktak-e házasodni, értetlenül néztem rá. „Mire, anya?” – kérdeztem, de csak óvatosan.
 
„A házasságra, édes fiam! Nézd csak!” – a szmokingra mutatva, olyan áhítattal, mint aki egy szentképet szemlél. „Ez a ruha apádé volt! Ebben nősült! És most te is ebben fogsz!”
 
Próbáltam finoman elmagyarázni, hogy a szmoking, bár kétségtelenül impozáns darab, azért mégsem garancia a házasságra. Sőt, valljuk be, egy ötvenéves szmokingban való megjelenés egy mai modern esküvőn inkább komikus, mint romantikus hatást keltene. De anyám nem tágított.
 
„Dehogyis komikus! Ez egy klasszikus! Örökség! Családi ereklye!” – érvelt, miközben próbált belepréselni a szmokingba. Szerencsére a méretkülönbség köztem és apám között akkora volt, hogy ez fizikai képtelenségnek bizonyult. A próbálkozás inkább egy bohózatba illő jelenetre hasonlított, mint egy megható családi pillanatra.
 
Végül, hosszas vitatkozás után sikerült meggyőznöm anyámat, hogy a szmokingot inkább a családi emlékeink között őrizzük meg, mintsem esküvői viseletként használjuk. Megígértem neki, hogy ha egyszer eljön az ideje – és ez hangsúlyozom, egy nagy „ha” –, akkor egy modern, az alkalomhoz illő férfi öltöny szett lesz számomra a megfelelő viselet.
 
Anyám végül beadta a derekát, de azért még hozzátette: „Na jó, de azért nézz már körül a lányok között! Nem akarom, hogy vénlegény maradj!”
 
Így hát a szmoking visszakerült a gardróbszekrény mélyére, én pedig visszatértem a hangyák izgalmas életéhez. Bár ki tudja, talán egyszer még tényleg szükségem lesz egy szmokingra. Addig is, remélem, anyám nem talál ki valami más „megoldást” a problémáimra, mondjuk apám régi búvárfelszerelését…